Megint az összes témáról, remélhetőleg nem túlzottan terjengősen.
Tanakodtam egy ideig, hogy a két védőbeszéd közül melyiket írjam meg, aztán végül úgy döntöttem, hogy nem tudom eldönteni, nem részesítem előnyben a szépirodalmat a szórakoztatóval szemben, vagy épp fordítva, hiszen mindkettőnek megvan a maga előnye.
Úgyhogy, igen tisztelt bíróság!Itt áll előttünk ez az ártatlan kisdiák, Nyilas Mihály – jólvanna, utoljára Nyilas Misi védőbeszédét kellett megírnom. A lényeg: ami szépirodalom, de főleg, ami klasszikus, az nem véletlenül lett az. Majdnem mindegy, hogy az a mű több évszázada vagy épp idén íródott, a lényeg, hogy olyan érték(ek)et hordoz, amivel mindannyiunknak meg kellene ismerkednünk. Bár némelyikkel küzdeni kell, mégis megéri, ha utána azzal az érzéssel csukhatom be a könyvet, hogy tanultam belőle, több lettem általa. És szépirodalmat a nyelvezetért, a stílusért is érdemes forgatni, akár szókincs-csiszolás gyanánt.
Nagy kár, hogy sok gyerekkel sikerül megutáltatni a szépirodalmat, sőt, néha magát az olvasást is, a kötelező olvasmányokkal. Nem tudok erről érdemben nyilatkozni, én nagy részüket elolvastam, és a hátra lévő kemény egy gimis évemben is el fogom (rendben, négy kimaradt az életemből: az Egri csillagok, a Kőszívű ember fiai /túl fiúsak/, a Vörös és fekete /időhiány, ezt majd pótolom/ és a Rokonok /elkezdtem, de pusztulat/), mert ezeket a műveket nem hiába próbálják belénk verni az iskolában: az alapműveltség részei. Bár ez is biztos az én marhaságom – azért remélem, nem csak az enyém. Ja, és persze, azok az osztálytársak, akik lusták a művet elolvasni, ámde gyávák ezt a tanárnőnek egy gyönyörűséges karóval írásban is bizonyítani, gondosan forgatják a Kötelezők röviden-t, ponyvaszínvonalon. Fujjj.
De nem bírnék mindig csak szépirodalmat olvasni, néha kell, ami kikapcsol, amin keveset (de ha alig, az se nagy baj, főleg suliidőben) kell gondolkodni és a mondatszerkesztése sem túlbonyolított. Egy jól megírt, kellemesen izgalmas szórakoztató regény nálam nem ponyva, szívesen olvasom, pont úgy, mint a szépirodalmat, módjával. Sőt, a Vörös pöttyös könyveket is bírom, némelyik a maga nemében egész remek. Igen, vannak egészen pusztulatosan rosszak is, de a szépirodalommal is szépen mellé lehet nyúlni néhanapján.
Így vagyok én a szép- és a szórakoztató irodalommal, jöhet minden, mert (mint már valamelyik bejegyzésben ezt megállapítottam) a változatosság gyönyörködtet. És egyébként is, majdnem mindegy, csak olvasni lehessen J
Nekem a moly hatalmas áttörés volt, ami az olvasási szokásaimat illeti. Azelőtt, bár viszonylag sokat olvastam, könyvtárba is jártam, de sokkal rendszertelenebbül, mindenféle tudatosság nélkül űztem ezt a sportot. Már nem is emlékszem, honnan találtam Lobo könyvesblogjára, de az biztos, hogy itt leltem rá a moly.hu-ra, és rögtön regisztráltam is, bár őszintén, nem gondoltam, hogy ez ennyire jó lesz J
Eleinte picit félelmetes volt ez az egész, úgyhogy csak a háttérből, visszafogottan molyolgattam, de egyre inkább felbátorodtam, csináltam polcokat, figyelni kezdtem másokat (miután leesett, hogy mi is ez), és repesett a kicsi szívem, mikor visszafigyeltek, vagy kedvencelték valamimet. Aztán nagy áttörést jelentett a molyéletemben, amikor ellátogattam a második fehérvári molytalira, ahol aztán megalakult a Fehérvári MolyKlub, és összejárunk azóta is, legalább havonta. Úgyhogy a molynak köszönhetem azt is, hogy ennyi remek embert megismerhettem, akikkel egyaránt (sőt, gyakran egyszerre) lehet értelmesen beszélgetni és marháskodni.
A moly több, mint egy közösségi oldal, mert a molyok egymásnak látatlanban bizalmat szavaznak, és ez, főleg ebben a mai világban, hihetetlenül jól tud esni. És a molyok a bajban mindig ott vannak egymásnak, akár úgy (sőt, gyakran úgy), hogy még soha nem is találkoztak. Erre mostanában jöttem rá, amikor bizony több molytársra is rájár(t) a rúd – az az összefogás, a hatalmas szeretet már-már hihetetlen. Talán el sem hinném, ha nem lennék a részese. És imádok az lenni, mert amellett, hogy nap mint nap remekül szórakozom, sokat tanulok könyvekről és nő a várólistám (de mintazállllat), és több mint egy év után is újabb és újabb embereket ismerek meg, azt is tudom: hogyha én szorulnék majd meg, ott egy egész molytársadalom, hogy átsegítsen rajta.
Úgyhogy, bár leéltem 16 évet a moly nélkül, ma már nem tudom elképzelni a mindennapjaimat nélküle. De nem is akarom.
Végül pedig egy picit a híres írókkal készítendő interjúkról. Hogy melyik íróval készítenék szívesen interjút? Kérdezésben nem vagyok annyira remek, tehát azokkal az általam kedvelt írókkal, akikkel manapság készítenek épp elég interjút, bár szívesen beszélgetnék, ezt nem venném szigorúan interjúnak.
Akivel nagyon szeretnék, az Jane Austen, akitől megkérdezném, hogy ki volt élete szerelme, akinek a világirodalom (nekem) leggyönyörűbb romantikus történeteit köszönhetjük, aztán Lucy Maud Montgomery, akivel aprólékosan elmondatnám a Prince Edward-sziget minden csodáját, és József Attila. Neki csak megköszönném, hogy volt, és alkotott.
Védőbeszéd az Irodalom mellett
Úgyhogy, igen tisztelt bíróság!
Nagy kár, hogy sok gyerekkel sikerül megutáltatni a szépirodalmat, sőt, néha magát az olvasást is, a kötelező olvasmányokkal. Nem tudok erről érdemben nyilatkozni, én nagy részüket elolvastam, és a hátra lévő kemény egy gimis évemben is el fogom (rendben, négy kimaradt az életemből: az Egri csillagok, a Kőszívű ember fiai /túl fiúsak/, a Vörös és fekete /időhiány, ezt majd pótolom/ és a Rokonok /elkezdtem, de pusztulat/), mert ezeket a műveket nem hiába próbálják belénk verni az iskolában: az alapműveltség részei. Bár ez is biztos az én marhaságom – azért remélem, nem csak az enyém. Ja, és persze, azok az osztálytársak, akik lusták a művet elolvasni, ámde gyávák ezt a tanárnőnek egy gyönyörűséges karóval írásban is bizonyítani, gondosan forgatják a Kötelezők röviden-t, ponyvaszínvonalon. Fujjj.
De nem bírnék mindig csak szépirodalmat olvasni, néha kell, ami kikapcsol, amin keveset (de ha alig, az se nagy baj, főleg suliidőben) kell gondolkodni és a mondatszerkesztése sem túlbonyolított. Egy jól megírt, kellemesen izgalmas szórakoztató regény nálam nem ponyva, szívesen olvasom, pont úgy, mint a szépirodalmat, módjával. Sőt, a Vörös pöttyös könyveket is bírom, némelyik a maga nemében egész remek. Igen, vannak egészen pusztulatosan rosszak is, de a szépirodalommal is szépen mellé lehet nyúlni néhanapján.
Így vagyok én a szép- és a szórakoztató irodalommal, jöhet minden, mert (mint már valamelyik bejegyzésben ezt megállapítottam) a változatosság gyönyörködtet. És egyébként is, majdnem mindegy, csak olvasni lehessen J
moly. Pont húúúú
Nekem a moly hatalmas áttörés volt, ami az olvasási szokásaimat illeti. Azelőtt, bár viszonylag sokat olvastam, könyvtárba is jártam, de sokkal rendszertelenebbül, mindenféle tudatosság nélkül űztem ezt a sportot. Már nem is emlékszem, honnan találtam Lobo könyvesblogjára, de az biztos, hogy itt leltem rá a moly.hu-ra, és rögtön regisztráltam is, bár őszintén, nem gondoltam, hogy ez ennyire jó lesz J
Eleinte picit félelmetes volt ez az egész, úgyhogy csak a háttérből, visszafogottan molyolgattam, de egyre inkább felbátorodtam, csináltam polcokat, figyelni kezdtem másokat (miután leesett, hogy mi is ez), és repesett a kicsi szívem, mikor visszafigyeltek, vagy kedvencelték valamimet. Aztán nagy áttörést jelentett a molyéletemben, amikor ellátogattam a második fehérvári molytalira, ahol aztán megalakult a Fehérvári MolyKlub, és összejárunk azóta is, legalább havonta. Úgyhogy a molynak köszönhetem azt is, hogy ennyi remek embert megismerhettem, akikkel egyaránt (sőt, gyakran egyszerre) lehet értelmesen beszélgetni és marháskodni.
A moly több, mint egy közösségi oldal, mert a molyok egymásnak látatlanban bizalmat szavaznak, és ez, főleg ebben a mai világban, hihetetlenül jól tud esni. És a molyok a bajban mindig ott vannak egymásnak, akár úgy (sőt, gyakran úgy), hogy még soha nem is találkoztak. Erre mostanában jöttem rá, amikor bizony több molytársra is rájár(t) a rúd – az az összefogás, a hatalmas szeretet már-már hihetetlen. Talán el sem hinném, ha nem lennék a részese. És imádok az lenni, mert amellett, hogy nap mint nap remekül szórakozom, sokat tanulok könyvekről és nő a várólistám (de mintazállllat), és több mint egy év után is újabb és újabb embereket ismerek meg, azt is tudom: hogyha én szorulnék majd meg, ott egy egész molytársadalom, hogy átsegítsen rajta.
Úgyhogy, bár leéltem 16 évet a moly nélkül, ma már nem tudom elképzelni a mindennapjaimat nélküle. De nem is akarom.
Végül pedig egy picit a híres írókkal készítendő interjúkról. Hogy melyik íróval készítenék szívesen interjút? Kérdezésben nem vagyok annyira remek, tehát azokkal az általam kedvelt írókkal, akikkel manapság készítenek épp elég interjút, bár szívesen beszélgetnék, ezt nem venném szigorúan interjúnak.
Akivel nagyon szeretnék, az Jane Austen, akitől megkérdezném, hogy ki volt élete szerelme, akinek a világirodalom (nekem) leggyönyörűbb romantikus történeteit köszönhetjük, aztán Lucy Maud Montgomery, akivel aprólékosan elmondatnám a Prince Edward-sziget minden csodáját, és József Attila. Neki csak megköszönném, hogy volt, és alkotott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése