Egy borzalmas város

Stephen King: Borzalmak városa

Ben Mears még kisfiú volt, amikor fogadásból bement a lakhelyén található, a városkát rettegésben tartó Marsten-házba, aminek tulajdonosa felakasztotta magát az egyik emeleti szobában, miután megölte a feleségét. Ben ekkor olyasmit látott, amit képtelen aztán elfelejteni: Marsten gerendáról lógó, el nem oszlott, vigyorgó holttestét. Felnőtt férfiként és sikeres íróként visszatér Jerusalem's Lot-ba, hogy szembenézzen a kísértő múlttal, ám ehelyett még szörnyűbb démonokat talál...
Ben megismeri a fiatal és szép Susan-t, és kölcsönös vonzalmuk hamarosan szerelemmé alakul, de az idill még el sem kezdődik, már vége is szakad, amikor a Marsten-háznak új lakói akadnak, a titokzatos műgyűjtők, Mr. Straker és Barlow. Ezzel kezdetét veszi a borzalom: a titokzatos eltűnések, sorozatos halálesetek, visszajáró lelkek - a kisváros egyre inkább elnéptelenedik, hiszen egyre többen állnak át a "sötét oldalra", tudtukon kívül. A gonosz ellen egy maroknyi csapat veszi fel a harcot, Ben vezetésével: Susan, Mr. Burke, az irodalomtanár, dr. Cody, a városka orvosa, Callahan atya, és egy rettentő bátor kisfiú, Mark Petrie. Ám végül ők is sorban elbuknak, és 'Salem's Lot sorsa végképp kilátástalanná válik...
Vámpíros is, King is, kell ennél több?!
Nem! :)
Régen féltem már így könyvön, sokszor voltam a határon, hogy "most akkor beteszem a hűtőbe, amíg nem késő" :) Aztán rájöttem, hogy nem kellene este olvasni, de sokszor még a délelőtti olvasás hatása is kitartott egy éjszakán keresztül is.
Nem vette át a helyét a kedvenc Kingemtől, a Christine-től, mindenesetre az egyik legjobb, amit olvastam tőle.
Igazából sejtelmem sincs, van-e még valaki, aki miután King-regényeket olvasott, beteszi a lábát Maine államba...én lemondanék róla, köszönöm :)
10/10, itt is köszönet Morn az ajánlásért ;)

A tények:
forrás: VOKE könyvtár, Szfvár
terjedelem: 502 oldal
fordította: Gecsényi Györgyi
eredeti cím: 'Salem's Lot
Árkádia, 1991

A költészet napjára

Az ünnepelttől, az egyik leggyönyörűbb.
Szép versekben gazdag költészet napját mindenkinek :)

József Attila: Óda

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

1933. június


P.S.: Egyszer majd lesz ám normális bejegyzés is. De tényleg. Becsszóra.