A következő jelenet még mindig a vasútállomáson játszódik, ahol a szemtanúk megállapítják, hogy ez az ember kétségkívül...halott. Az arca valami vászondarabbal letakarva, de a kegyelet megkívánná, hogy az egész holttestet lefedjék, így hát egy falitérképet raknak rá. Ezután a színpad hátulja szétnyílik, és ott áll a költőt megformáló Posta Victor, a reflektor még mindig őt világítja meg, megáll, és nézi a saját, letakart holttestét. Majd szavalni kezd: „Már egy hete csak a Mamára gondolok, mindig, meg-megállva…”, és nem is értem, hogy maradnak benn a könnyeim, az jut eszembe, hogy még két óra a darab, nem sírhatom végig!
De hál’ Istennek ezután megkezdődik a visszaemlékezés: színpadra lép Muri Enikő, Vágó Márta szerepében. Mesélni kezd, hogy ő milyennek látta József Attilát, amikor megismerte, majd tanúi lehetünk az első találkozás bájosan félszeg jelenetének és annak, ahogy a költő elszavalja a Tedd a kezed… című versét a lánynak, amitől bizony nem csak Márta hátán fut végig a borzongás. Kapcsolatuk ábrázolása olyan idilli, hogy egy kicsit elhittem, lehet jó vége ennek, úgy, hogy tudtam, valójában mi fog történni. Az első felvonás több humoros közjátékát köszönhetjük Vágó Márta édesanyjának és az őt alakító Dobos Juditnak, aki szerepe szerint olyan asszony, akinek a butuskasága hihetetlen lelkesedéssel párosul, ami az irodalmat, a műkedvelést illeti. A legszebb jelenet az Áldalak búval, vigalommal kezdetű vers szerelmi duettje, amit az asztalon állva, táncolva, boldogságot sugározva adnak elő, és én elhiszem, igazán hiszem, hogy boldog lesz a vége. De Attila kimutatja személyisége sötétebb oldalát is, amikor rettenetesen szeretné nem csak lelkileg magáénak tudni Mártit, és ez kisebbfajta erőszakoskodásba, majd dühkitörésbe megy át, ami, mit ne mondjak, elég félelmetes. A költő kapcsolatba kerül a proletármozgalommal is, Vágóéktól hazafelé tartva kötnek belé a külvárosban, hiszen öltönyét látva rögtön az értelmiséghez sorolják. Amikor megtudják, kiről van szó, vezérük szavalni, majd közösen énekelni kezdik a Tiszta szívvelt, ami ezredjére hallva is borzongatóan szép. Több tömegjelenet is megidézi a kommunista tüntetéseket, ezek zenéje meglepően modern, már-már rockos, de mégis teljesen beleillenek az előadásba. Márta távozása Londonba szívettépő jelenet, ahogy Attila bevallja kényszerképzetét, hogy a vonat elé akarja vetni magát, és ahogy elkeseredetten kapaszkodik a lányba…itt kezdem el felkészíteni magamat arra, amit egyébként tudok: nem lesz ennek egyáltalán boldog vége. Az elválás után a két színész egymás mellett ülve a színpadon idéz a költő és szerelmének levelezéséből – a leghátborzongatóbb, hogy eközben mögéjük a levelek másolatai vannak kivetítve, hiszen szóról szóra azokat mondják el.
„Kezdettől fogva tudtuk, hogy halálra van ítélve a mi szerelmünk.” Nem csoda, hogy ezek a szavak az egyébként is labilis Attilában micsoda katasztrófát idéznek elő. Az első felvonás monumentális zárójelenete a Nagyon fáj, ami bár az életműben nem ide tehető, teljességgel beillik a darab menetébe. Ebben a dalban több előző is megjelenik (remix, ha úgy tetszik), és a legvégén jönnek a fehér válaszfalak és a megvetett ágy – a szanatórium.
A második felvonás a Thomas Mann üdvözlése szavalatával kezdődik, majd visszatér a szanatóriumba. Ezután Kozmutza Flóra (Krassy Renáta) jelenik meg a színen, először ő is általánosságban beszél a költőhöz fűződő kapcsolatáról, majd következik a megismerkedés jelenete, majd a Rorschach-teszt, ezután rögtön a leánykérés, Attila szavai az egész közönséget mosolyra fakasztják: „Nem akartam rögtön megkérni, nehogy bolondnak higyjen!” – így hát várt 2 percet. Flóra betegsége megakasztja a költővel egyre szorosabbá váló kapcsolatát, a kórházban Illyés Gyula látogatja meg, aki már az első felvonásban feltűnik Vágóéknál, és nekem kezdettől fogva nem volt túl szimpatikus, mintha csak József Attila szerelmeinek hajkurászásából űzne sportot, és Flórával el is indul ekkor köztük valami, de a nő ekkor még ragaszkodik Attilához, sőt, megígéri neki, hogy a felesége lesz. A költő összeomlása azonban egyre közeleg, egyre gyakrabban gyötrik kényszerképzetek, amik látványos és egész félelmetes jelenetekben tűnnek fel. A végén pedig megismétlődik az elején is látott jelenet a szárszói állomáson, és semmivel sem kevésbé megrázó, mint először. Ekkor még feltűnik Márta és Flóra, előbbi szavai megrendítőek, arról beszél, mennyit köszönhetett a költő szerelmének, hogy milyen gyakran jutott eszébe élete során, befolyásolta döntéseiben az ő Attilkájának bölcsessége. Ekkor már nem fojtottam vissza a könnyeimet, szégyen, nem szégyen, régen sírtam már ennyire, főleg amikor legvégül József Attila egyik mosolygó képét vetítették ki a színpadon.
Amikor először hallottam erről a musicalről, hiába szeretem magát a műfajt, kissé furcsának tartottam. Aztán mikor megtudtam, hogy a dalok a költő verseinek megzenésített változatai, már sokkal inkább érdekelt a dolog. Utólag pedig nagyon nem bántam meg, hogy nyitott voltam erre az újszerű feldolgozásra: az egészben mérhetetlen tiszteletet éreztem, ami közelebb hozhatja a száraz tananyagot a diákokhoz, illetve József Attila tisztelőit a költő személyiségéhez.
Színészileg is szinte tökéletesnek tartom a darabot: bár először kissé csalódott voltam, amikor a kiírásban Posta Victor nevét olvastam Nagy Sándoré helyett, akit már többször láttam és szerettem, aztán rákerestem a színészre, és rögtön szimpatikusnak és pár részlet alapján tehetségesnek is találtam. A személyét körüllengi valami titokzatosság, amitől hiteles József Attila tudott lenni, színészi kvalitásai főleg a szélsőséges, szenvedős jeleneteket látva vitathatatlanok, a hangja pedig fenomenális – egy szó mint száz, új kedvencet avattam a magyar színészek körében J Muri Enikőre is kíváncsi voltam, a hangját eddig is szerettem, és ezek után azt mondom, igenis helye van egy zenés színházban, mert nagyon tehetséges, kár lenne érte, ha beledarálnák abba a popszemétbe, amit magyar könnyűzenének neveznek. Azokat a neveket, amik elsősorban szinkronként ismertek (gondolok itt Pusztaszeri Kornélra vagy Barabás Kiss Zoltánra), nem kell bemutatnom, egyedül a Flórát játszó Krassy Renátával nem voltam kibékülve, bár a hangja szép, valahogy nem lett szimpatikus, olyan távolságtartónak, nagyképűnek tűnt, persze első látásra nem akarom elítélni.
Ettől eltekintve az egész darabról csak superlativusokban tudok beszélni, babonából műsorfüzetet sem vettem, mert nekem ezt még egyszer sokszor látnom kell.Csak ajánlani tudom, bárkinek, mindenkinek, aki más megközelítésben is vevő József Attilára. Akinek nem a kedvence, annak azért, hogy megkedvelje, aki szereti, annak azért, hogy még jobban megszeresse.
A végére az egyik kedvenc dalom a darabból, azóta is ezt dúdolgatom, csodaszép:
A végére az egyik kedvenc dalom a darabból, azóta is ezt dúdolgatom, csodaszép:
A cd-t nem tudom hogy fogom kivárni :)
