Kontrák

A hatodik héten a másik három téma egybevág olyan szinten, hogy mindegyik valami vs. másvalami, így egy bejegyzésbe zsúfolom őket, ők lennének azok:

Klasszikusok kontra kortárs irodalom
Magyar kontra külföldi irodalom, avagy miért félünk egy-egy magyar/külföldi író művétől?
Regények kontra novellák: Ön melyiket preferálja? Miért? Olvas-e novellákat?

Először: nekem inkább klasszikus, mint kortárs. A kortársak még nem bizonyítottak, és amiket ki bírnak adni mostanság…viszont ami klasszikus, annak már van ajánlólevele, túlélt akár több századot is anélkül, hogy feledésbe merült volna. Mindkét kategóriában futottam már bele pozitív és mindencsaknempozitív csalódásba is, de a régieket valahogy teljesen más hangulatban veszem kézbe, mint az újabbakat, nagyobb tisztelettel. Viszont a kortársakkal sem szeretnék lemaradni, így itt is az ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit elvét követem.

Másodszor: eddig inkább a külföldit preferáltam, de Miestas eseménye engem is ráébresztett, mennyire kirekesztem a magyarokat pár rossz tapasztalat (mint a János vitéz, meg a Toldi, meg a Toldi estéje meg a Rokonok meg a…jó, abbahagytam) miatt. Úgyhogy most kicsit jobban próbálkozom a magyarokkal is, most például Az ajtó Szabó Magdától erősen imádat-gyanús, ide nekem az összes Szabó Magdát J A külföldi irodalom egyébként is két esélyes, vagy hozzátesz a fordítás és akkor jobb, mint az eredeti, vagy élvezhetetlenné rontja. Nem szokásom félni az íróktól, úgyhogy ez semmiképp nem tart vissza, inkább csak az időhiány, szokás szerint. Ha volna két életem, elolvasnék mindent, komolyan.

Harmadszor: nemrég jöttem rá arra is, hogy szeretem a novellákat, egész pontosan Örkény egypercesei ébresztettek rá. Igaz, hogy a regények kidolgozottabbak, a novella viszont sokkal nagyobbat tud ütni, sőt, néha az olvasóra bízza a végkövetkeztetést, vagy hogy mi történik azután, hogy az elbeszélésnek vége szakad. Azért a regényeket még így is jobban szeretem, és sokkal több regényt olvasok, mint novellát, mert novellát, mármint JÓ novellát nem tud mindenki írni. Erről Joanne Harris értekezik nagyon jót a Bársony és keserű mandula előszavában, és milyen igaza van, amellett, hogy ő is remek novellákat ír (kár, hogy vissza kellett vinnem a könyvet a könyvtárba, de mindegy, majd sort kerítek még rá).

Ennyi lettem volna az utolsó előtti héten, így két darabban. Nagyon durva, hogy a következő már az utolsó lesz, majd igyekszem még inkább kitenni magamért J