A hatodik, egyben utolsó előtti héten a legutolsó téma áll hozzám legközelebb, ez pedig a következő: Az iskolai irodalomórák bátorítanak vagy tántorítanak? Miért olvasnak egyre kevesebbet a fiatalok? Ön mit olvastatna az ifjúsággal?
Úgyhogy erről most egy külön bejegyzés készült.
Hiszen egy évig még azon ifjak népes táborába tartozom, akiknek az életében (kinek kisebb, kinek nagyobb mértékben) szerepet kap az irodalom óra az iskolában. Általánosban nem volt túl nagy hatással rám a magyaróra: nem is imádtam túlzottan, de nem is tántorított el, mert akkorra már megismertem az irodalom egyik, nekem tetsző szegletét. Felsőben nagyon szerettem a magyartanárnőmet, szeretem máig nagyon, de arról ő sem tehetett, hogy két olyan művet vettünk, amitől nekem máig feláll a toll a hátamon: a János vitézt és a Toldit. Soha nem szerettem őket, de ettől még nem szerettem kevésbé az olvasást. Aztán, a hatosztályos gimiben egy fiatal, ám fiatalságával egyenes arányban szigorú tanárnőt kaptam. De pont a szigorának köszönhető, hogy az ember nem merte nem elolvasni a kötelezőket – és így olyan kincsekkel ismerkedtem meg, mint az Anyegin vagy a Tartuffe. Ő ismertette meg velem Varró Danit, szünetek előtti, lazítósabb óráinkon hozta a Túl a Maszat-hegyent és felolvasott belőle, mi pedig szanaszét dőltünk a röhögéstől J Viszont volt pár ballépése is: nyolcadikban megpróbálta elolvastatni velünk Goethe Faust-ját, mondanom sem kell, nem sikerült, én, az irodalom - és németmániám ellenére 2 oldal után feladtam, egyszerűen nem értettem amit olvasok, és akárhányszor meglátom a Faust-ot a polcon, ez jut eszembe, lehet egy életre eltántorított tőle. De mégis, sokkal több a pozitív élmény vele kapcsolatban, mint a negatív. Oké, egyszer hármasra feletem Vörösmarty Előszó című verséből, de nem a tanárnő nem tanult, ez van.
Tavaly viszont új tanárnőt kaptunk, aki teljesen más, lazán veszi a dolgokat, néha már túlságosan is, hiányzik belőle a tekintély, és a jegyzetei nélkül nem is nagyon tud tanítani. Viszont jó fej, kölcsönadta nekem a Napsütötte Toszkánát, össze lehet vele futni 30Y-koncerten, és ha nem tanultunk, ki lehet tőle könyörögni, hogy aznap ne feleltessen J De ajánl, ajánlotta A Foucault-ingát, igaz azóta nem jutott rá időm, de megjegyeztem, vagy ugye a Napsütötte Toszkánát – nem épp azok a könyvek, amiket talán egy irodalomtanártól elvárnánk, de legalább olvasásra próbál ösztönözni.
Engem tehát mindig is inkább inspiráltak az irodalomórák, pár kivétellel szerettem az ott megismert műveket is, így aztán nem tudom, miért olvasnak egyre kevesebbet a fiatalok, csak elméleteket gyárthatok. Ma már, amikor az ember tobzódik a tévécsatornákban, Internet-hozzáférés van minden háztartásban, PlayStation (nyomoooor) meg hasonlók, kinek jut eszébe kézbe venni egy olyan ósdi dolgot, mint a könyv??? Ráadásul, ha az ember chipset tömve bambulja, ahogy a sztárok a fejükre esnek vagy mi, az semmiféle agymunkát nem igényel (sőt, még pusztítani is lehet a még meglévő agysejteket). Az olvasás ezzel szemben felesleges erőfeszítés, minek olvasni, ha ma már mindenből filmet forgatnak, a kötelezőkből meg ott a rövidített változat, a lényeg bennevan, a körítés meg mégis kit izgat?! A könyvek tök jól mutatnak a polcon, az ember takarításkor letörli róluk a port – a könyvek pedig sikítoznak, mert senki nem veszi őket kézbe. Nekem kell az, hogy magam fedezzek fel egy történetet, ne rágják a számba, én fejtsem meg a szálakat. Kell, hogy új szavakat tanuljak az olvasmányaimból, hogy az ágyamon kucorogjak a horgolt plédem alatt, és azt kívánjam, bárcsak olvasgathatnék így akár napokig. Én is nézek tévét, főleg sorozatokat, sőt, néha nekem is kell egy kis agymosás (erre tök jó a nagy Ő a Viasaton, nemrég fedeztem fel, mindent lehet rajta, csak töprengeni nem J), de az olvasást nem adnám semmiért.
Ez viszont azt is eredményezi, hogy ha mondjuk egy osztályt nézünk, 30 főset mondjuk, abból jó, ha 5-en olvasnak rendszeresen, azért, mert szeretnek olvasni. És a többiek néznek hülyének, hogy könyvtárba járunk és el is olvassuk, amit kikölcsönzünk. És bár vagyunk még többen, nem tudom, meddig lesz ez így, mikor pusztítják ki végleg az emberekből az ilyesfajta kultúrát. Az emberekből, akik hagyják, hogy ezt tegyék velük, mert talán nem is sejtik, mekkorát veszítenek ezzel.
Mit olvastatnék az ifjúsággal? Attól függ, mennyi ifjú az az ifjú. Az öcsém korosztályára, a 10-12 évesekre látok rá leginkább a sajátomon kívül, így arról tudok többet. Az öcsém például imádja a Durrell-könyveket, az például az olvasással ismerkedő gyerekeknek jó kedvcsináló szerintem. Vagy a lányoknak az általam imádott Anne-sorozat vagy a Váratlan utazás. Szabó Magda ifjúsági regényei, az Abigél nekem örök kedvenc. Janikovszky Égigérő füve, vagy Varró Dani már említett Túl a Maszat-hegyen című műve. Az idősebb lányokkal én elolvastatnám a Twilight Saga-t: nem azért, mert annyira nagyon remek, mint irodalmi alkotás, de sokkal jobb, mint a film, és (tapasztalatból mondom) el tudja kapni az embert a gépszíj, és akkor ha már Bella imádja, olvassunk Üvöltő szeleket és Büszkeség és balítéletet és Értelem és érzelmet, innen pedig, ha minden jól megy, már egyenes az út a molyság felé J A fiúknak nem tudom, mi jön be ilyen korban, nekik is tuti a Durrell, vagy a fantasy-k, Star Wars és hasonlók: én a saját fantáziámra bíznám, nem a megfilmesítésre J
Ma van az ifjúság világnapja, az MR2-n ezzel foglalkoznak egész nap. Azt is bemondhatnák: próbáljátok beszuszakolni a könyveket az életetekbe, ifjak, nem fáj, sőt!
Úgyhogy erről most egy külön bejegyzés készült.
Hiszen egy évig még azon ifjak népes táborába tartozom, akiknek az életében (kinek kisebb, kinek nagyobb mértékben) szerepet kap az irodalom óra az iskolában. Általánosban nem volt túl nagy hatással rám a magyaróra: nem is imádtam túlzottan, de nem is tántorított el, mert akkorra már megismertem az irodalom egyik, nekem tetsző szegletét. Felsőben nagyon szerettem a magyartanárnőmet, szeretem máig nagyon, de arról ő sem tehetett, hogy két olyan művet vettünk, amitől nekem máig feláll a toll a hátamon: a János vitézt és a Toldit. Soha nem szerettem őket, de ettől még nem szerettem kevésbé az olvasást. Aztán, a hatosztályos gimiben egy fiatal, ám fiatalságával egyenes arányban szigorú tanárnőt kaptam. De pont a szigorának köszönhető, hogy az ember nem merte nem elolvasni a kötelezőket – és így olyan kincsekkel ismerkedtem meg, mint az Anyegin vagy a Tartuffe. Ő ismertette meg velem Varró Danit, szünetek előtti, lazítósabb óráinkon hozta a Túl a Maszat-hegyent és felolvasott belőle, mi pedig szanaszét dőltünk a röhögéstől J Viszont volt pár ballépése is: nyolcadikban megpróbálta elolvastatni velünk Goethe Faust-ját, mondanom sem kell, nem sikerült, én, az irodalom - és németmániám ellenére 2 oldal után feladtam, egyszerűen nem értettem amit olvasok, és akárhányszor meglátom a Faust-ot a polcon, ez jut eszembe, lehet egy életre eltántorított tőle. De mégis, sokkal több a pozitív élmény vele kapcsolatban, mint a negatív. Oké, egyszer hármasra feletem Vörösmarty Előszó című verséből, de nem a tanárnő nem tanult, ez van.
Tavaly viszont új tanárnőt kaptunk, aki teljesen más, lazán veszi a dolgokat, néha már túlságosan is, hiányzik belőle a tekintély, és a jegyzetei nélkül nem is nagyon tud tanítani. Viszont jó fej, kölcsönadta nekem a Napsütötte Toszkánát, össze lehet vele futni 30Y-koncerten, és ha nem tanultunk, ki lehet tőle könyörögni, hogy aznap ne feleltessen J De ajánl, ajánlotta A Foucault-ingát, igaz azóta nem jutott rá időm, de megjegyeztem, vagy ugye a Napsütötte Toszkánát – nem épp azok a könyvek, amiket talán egy irodalomtanártól elvárnánk, de legalább olvasásra próbál ösztönözni.
Engem tehát mindig is inkább inspiráltak az irodalomórák, pár kivétellel szerettem az ott megismert műveket is, így aztán nem tudom, miért olvasnak egyre kevesebbet a fiatalok, csak elméleteket gyárthatok. Ma már, amikor az ember tobzódik a tévécsatornákban, Internet-hozzáférés van minden háztartásban, PlayStation (nyomoooor) meg hasonlók, kinek jut eszébe kézbe venni egy olyan ósdi dolgot, mint a könyv??? Ráadásul, ha az ember chipset tömve bambulja, ahogy a sztárok a fejükre esnek vagy mi, az semmiféle agymunkát nem igényel (sőt, még pusztítani is lehet a még meglévő agysejteket). Az olvasás ezzel szemben felesleges erőfeszítés, minek olvasni, ha ma már mindenből filmet forgatnak, a kötelezőkből meg ott a rövidített változat, a lényeg bennevan, a körítés meg mégis kit izgat?! A könyvek tök jól mutatnak a polcon, az ember takarításkor letörli róluk a port – a könyvek pedig sikítoznak, mert senki nem veszi őket kézbe. Nekem kell az, hogy magam fedezzek fel egy történetet, ne rágják a számba, én fejtsem meg a szálakat. Kell, hogy új szavakat tanuljak az olvasmányaimból, hogy az ágyamon kucorogjak a horgolt plédem alatt, és azt kívánjam, bárcsak olvasgathatnék így akár napokig. Én is nézek tévét, főleg sorozatokat, sőt, néha nekem is kell egy kis agymosás (erre tök jó a nagy Ő a Viasaton, nemrég fedeztem fel, mindent lehet rajta, csak töprengeni nem J), de az olvasást nem adnám semmiért.
Ez viszont azt is eredményezi, hogy ha mondjuk egy osztályt nézünk, 30 főset mondjuk, abból jó, ha 5-en olvasnak rendszeresen, azért, mert szeretnek olvasni. És a többiek néznek hülyének, hogy könyvtárba járunk és el is olvassuk, amit kikölcsönzünk. És bár vagyunk még többen, nem tudom, meddig lesz ez így, mikor pusztítják ki végleg az emberekből az ilyesfajta kultúrát. Az emberekből, akik hagyják, hogy ezt tegyék velük, mert talán nem is sejtik, mekkorát veszítenek ezzel.
Mit olvastatnék az ifjúsággal? Attól függ, mennyi ifjú az az ifjú. Az öcsém korosztályára, a 10-12 évesekre látok rá leginkább a sajátomon kívül, így arról tudok többet. Az öcsém például imádja a Durrell-könyveket, az például az olvasással ismerkedő gyerekeknek jó kedvcsináló szerintem. Vagy a lányoknak az általam imádott Anne-sorozat vagy a Váratlan utazás. Szabó Magda ifjúsági regényei, az Abigél nekem örök kedvenc. Janikovszky Égigérő füve, vagy Varró Dani már említett Túl a Maszat-hegyen című műve. Az idősebb lányokkal én elolvastatnám a Twilight Saga-t: nem azért, mert annyira nagyon remek, mint irodalmi alkotás, de sokkal jobb, mint a film, és (tapasztalatból mondom) el tudja kapni az embert a gépszíj, és akkor ha már Bella imádja, olvassunk Üvöltő szeleket és Büszkeség és balítéletet és Értelem és érzelmet, innen pedig, ha minden jól megy, már egyenes az út a molyság felé J A fiúknak nem tudom, mi jön be ilyen korban, nekik is tuti a Durrell, vagy a fantasy-k, Star Wars és hasonlók: én a saját fantáziámra bíznám, nem a megfilmesítésre J
Ma van az ifjúság világnapja, az MR2-n ezzel foglalkoznak egész nap. Azt is bemondhatnák: próbáljátok beszuszakolni a könyveket az életetekbe, ifjak, nem fáj, sőt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése