Jane Austen: Emma
Emma Woodhouse a legtöbb tekintetben olyan, mint az összes többi angol ifjú hölgy: csinos, eszes és jómódú. Csakhogy a legtöbb lánnyal ellentétben Emmának esze ágában sincs férjhez menni, ehelyett minden tőle telhetőt megtesz, hogy a környezetében élőket összeboronálja. De ezen vállalkozásai sok esetben több kárt csinálnak, mint hasznot, főleg ami ismeretlen származású, butuska barátnőjét, Harriet Smith-t illeti. Emma szinte megtiltja a szörnyen befolyásolható lánynak, hogy feleségül menjen a józan gondolkodású, gazdálkodó fiatalemberhez, Robert Martinhoz, ehelyett mindenáron meg akarja változtatni a lányt, hogy aztán hozzá méltó férjjelöltekkel bombázhassa.
Először Mr. Elton, a lelkész a befutó, és úgy fest, Harriet képes is beleszeretni, szinte parancsra. De Mr. Elton Emmát szereti, aki viszont egyáltalán nem viszonozza azt - így aztán a sértődött lelkész egy bath-i kiruccanásról nősen tér haza. Emmának azonban ideje sincs csüggedni: lefoglalja Mr. Frank Churchill, volt nevelőnőjének mostohafia, aki látogatóba érkezik apjához és annak új feleségéhez. Miss Woodhouse-t ekkor legyinti meg először az eddig számára ismeretlen érzés, bár ő sem érti pontosan a saját érzelmeit. Nem töri viszont össze a fiatalember titkos eljegyzésének híre, ismét a barátnőjéért aggódik: azt hiszi ugyanis, hogy Harriet szereti Mr. Churchill-t. Ennél nagyobbat nem is tévedhetne, hiszen Miss Smith Mr. Knightley-t, Emma sógorát szemelte ki magának. Amikor mindez kiderül, Emmát magát lepik meg legjobban azok az érzések, amikkel számot kell vetnie...
Az Emma semmiképp sem tér el a többi Austen-regénytől, ami a romantikus miliő megteremtését, a bálok, hatalmas udvarházak, csipkék és hódolók világát illeti - mindez itt is tökéletes. De az összes eddigivel ellentétben (vegyük csak Eliza Bennett-et, Marion Dashwood-ot vagy Fanny Price-t) egyik főszereplővel sem lehet igazán azonosulni: egyikük idegesítőbb, mint a másik :) De éppen ezért nem tudtam nem imádni: a remek jellemábrázolás és egyben jellemkritika miatt.
A közepétől, vagyis inkább a regény utolsó harmadában, amikor Emma végre elkezd komolyabban magába nézni, őt is egyre jobban megkedveltem, így aztán már csak feleannyira irigyeltem, amikor megkaparintotta a legtökéletesebb férfiút a regényben.
És persze: a cukormázasan boldog befejezés, amikoris az összes addig függőben lévő kapcsolat, szerelem, élet és sors megoldódik, méghozzá a legkedvezőbb módon. És amilyen szentimentális nőszemély vagyok, én ezt még mindig elhiszem :)
10/10, én nagyon szerettem.
Ezennel Jane Austen életművét kivégeztem.
Csak ne imádnám ennyire.
Kezdhetem elölről :)
PS: Egy kis csalás: én nem ezt a kiadást olvastam, hanem a Lazi Kiadósat, de annak a harsány, narancssárga borítója egyáltalán nem illik a regény hangulatához, az Ulpiusos sokkal..."austenosabb" :)
A tények:
Először Mr. Elton, a lelkész a befutó, és úgy fest, Harriet képes is beleszeretni, szinte parancsra. De Mr. Elton Emmát szereti, aki viszont egyáltalán nem viszonozza azt - így aztán a sértődött lelkész egy bath-i kiruccanásról nősen tér haza. Emmának azonban ideje sincs csüggedni: lefoglalja Mr. Frank Churchill, volt nevelőnőjének mostohafia, aki látogatóba érkezik apjához és annak új feleségéhez. Miss Woodhouse-t ekkor legyinti meg először az eddig számára ismeretlen érzés, bár ő sem érti pontosan a saját érzelmeit. Nem töri viszont össze a fiatalember titkos eljegyzésének híre, ismét a barátnőjéért aggódik: azt hiszi ugyanis, hogy Harriet szereti Mr. Churchill-t. Ennél nagyobbat nem is tévedhetne, hiszen Miss Smith Mr. Knightley-t, Emma sógorát szemelte ki magának. Amikor mindez kiderül, Emmát magát lepik meg legjobban azok az érzések, amikkel számot kell vetnie...
Az Emma semmiképp sem tér el a többi Austen-regénytől, ami a romantikus miliő megteremtését, a bálok, hatalmas udvarházak, csipkék és hódolók világát illeti - mindez itt is tökéletes. De az összes eddigivel ellentétben (vegyük csak Eliza Bennett-et, Marion Dashwood-ot vagy Fanny Price-t) egyik főszereplővel sem lehet igazán azonosulni: egyikük idegesítőbb, mint a másik :) De éppen ezért nem tudtam nem imádni: a remek jellemábrázolás és egyben jellemkritika miatt.
A közepétől, vagyis inkább a regény utolsó harmadában, amikor Emma végre elkezd komolyabban magába nézni, őt is egyre jobban megkedveltem, így aztán már csak feleannyira irigyeltem, amikor megkaparintotta a legtökéletesebb férfiút a regényben.
És persze: a cukormázasan boldog befejezés, amikoris az összes addig függőben lévő kapcsolat, szerelem, élet és sors megoldódik, méghozzá a legkedvezőbb módon. És amilyen szentimentális nőszemély vagyok, én ezt még mindig elhiszem :)
10/10, én nagyon szerettem.
Ezennel Jane Austen életművét kivégeztem.
Csak ne imádnám ennyire.
Kezdhetem elölről :)
PS: Egy kis csalás: én nem ezt a kiadást olvastam, hanem a Lazi Kiadósat, de annak a harsány, narancssárga borítója egyáltalán nem illik a regény hangulatához, az Ulpiusos sokkal..."austenosabb" :)
A tények:
olvastam: 2011. március 11. - április 29.
forrás: városi könyvtár, Szfvár
eredeti cím: Emma (minő meglepetés :D)
fordította: Csanak Dóra
terjedelem: 428 oldal
Lazi Könyvkiadó, 2010
forrás: városi könyvtár, Szfvár
eredeti cím: Emma (minő meglepetés :D)
fordította: Csanak Dóra
terjedelem: 428 oldal
Lazi Könyvkiadó, 2010
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése