(Elöljáróban: nem ígértem, hogy csak könyvekről fogok írni, és főleg úgy, hogy alig van időm olvasni, más témákat is érinteni fogok. Én kérek elnézést.)
12 éves korom óta járok ugyanabba a könyvtárba, tehát már-már törzsközönségnek számítok. Először a gyerekrészlegen voltam tökéletesen otthon, aztán fokozatosan mélyedtem el a picike, de barátságos intézmény kínálatában. Volt egy kedvenc könyvárosom: mindig kontyban hordta a sötétbarna haját, finom szépségű volt, mint egy Austen-hősnő, és bármit kérdeztem vagy kértem tőle, mosolyogva válaszolt.
De aztán egyre ritkábban volt ott, és a másik könyvtárost már nem sikerült a szívembe zárnom, főleg egy sokat emlegetett incidens után, amikoris megérdeklődtem tőle, hogy mivel nem találom az Interjú a vámpírral-t a polcon, megnézné-e másik fiókkönyvárban vagy hasonló. Teljes döbbenettel bámult rám, én pedig teljesen döbbenettel vissza, miután kijelentette: "De hát az egy film!!!" Itt feladtam, inkább nem kérdeztem semmit, és nem voltak problémáim.
A végső csalódás azonban akkor ért, amikor a következő könyvtáros munkába állt, körülbelül fél éve. Semmiképp nem akarok felsőbbrendűnek tűnni, de egyszerűen: buta. Nem csak azért, mert azóta sem volt képes elsajátítani a számítógépes kölcsönzési rendszert, hanem mert a szavain, az írásán, a modorán látszik és hallatszik. Ez még önmagában nem lenne probléma, de hogy ezzel hétről hétre a könyvtárban kell szembesülnöm, nagyon fáj.
Mi családilag járunk könyvtárba, Anyu az öcsém és én, lerakjuk az asztalra a visszahozott könyveinket, a tetejükre az olvasójegyet, és szétszóródunk az érdeklődési területeinknek megfelelően, hogy aztán néha találkozzunk, megosszunk esetleges új felfedezéseket. Múltkor kedvenc könyvtárosunk kicsit összekeverte az olvasójegyeket, így az öcsém könyveit az anyu olvasójegyére kölcsönözte ki és fordítva. Ami nem lenne egetrengető probléma. Egyszer. De mindig történik valami gikszer, "ó, ezt a kölcsönzést most véletlenül visszavettem?", "most ezek a könyvek azokat amiket már leolvastam vagy amiket még nem?" und so weiter. Alapvetően türelmes ember vagyok, de ez már nekem is sok. Könyvekről főleg nem merem megkérdezni, amióta L.M. Alcott Jo fiai című regényének címében a Jo nála kiejtés szerint is "jó" volt, valamint láttam, hogy harmadik nekifutásra tudta azt leírni, hogy "október".
És közben vannak könyvtárosok, akiknek nincs állásuk, mert ilyen emberek töltik be? Hiába könyvtáros a hölgyemény, nem tudom kinézni belőle, hogy elolvasott akár egy klasszikusnak nevezhető könyvet. Biztosan nem osztaná a lelkesedésemet Shakespeare szonettjei, az orosz realista regények vagy a Nyugatos költők iránt.
Hiszem, hogy vannak olyan könyvtárosok, mert volt szerencsém találkozni már eggyel. (remélem, ha esetleg olvasod, Brigi, tudod, hogy rólad van szó :)) Aki szeret olvasni, akivel igazán lehet könyvekről beszélgetni. Aki nem csak úgy a könyvtárban dolgzozik, hanem tényleg könyvtáros.
Múltkor már javasolták többen, hogy akkor járjak másik könyvtárba. Valószínűleg elérkezett az ideje, ez a pénteki látogatás úgy felbosszantott, hogy legszívesebben sikoltoztam volna. Csak nehéz otthagyni a könyvtárat, ahol úgy igazán belevetetettem magam az olvasásba, ahol tudom, hova kell nyúlnom, hogy ott legyen a Rudolf trónörökösről szóló könyv, amit csak én olvastam, de már százszor, ahol az ingyenesen használható számítógépekre mindig túljelentkezés van, de a polcoknál csak egy-egy ember válogat, és ahol nincs egy épkézláb könyvtáros. De ez mégiscsak az én megszokott könyvtáram, és rossz érzés, hogy már nem szeretek odajárni.
Visszatérek a megyeibe, ahol 3 éve olyan elveszettnek éreztem magam az óriási polcok és a felnőttek között. Most viszont szükségem van rá, hogy visszadja a hitemet a könyvtár intézményében és a könyvtárosban, mint titulusban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése