Az utolsó 7

Félelmetesen hamar érkezett el, de íme, ez az utolsó bejegyzés az Olvasás hét hetének keretén belül. Ebben először is az olvasási szokásaim változásáról.

Nos, azok bizony változtak, mégpedig sokat, és persze a moly.hu hatására. Addig sokkal korlátoltabb voltam az olvasmányok kiválasztásakor, taszított, ami magyar, vagy ami régi. Vicces, hogy mára a klasszikusok a kedvenceim a kortársakkal szemben :) Sokkal inkább befolyásol mások véleménye, egy-egy értékelés, mások blogbejegyzései. De az olvasmányaimról és kiválasztásukról már sok szó esett az elmúlt hetek során, nem nagyon tudok újat mondani. Az hogy hogyan, pedig majdnem mindegy, csak legyen csend, mert akkor tudok leginkább a könyvemre fókuszálni, elmerülni benne. És bár most még papír alapú könyveket forgatok, szeretnék egy kindle-t is, nem pótlásként, csak kiegészítésként, és kérek mellé könyvillatú parfümöt, köszönöm.

Hogy hol és mikor olvasok szívesen? Legszívesebben otthon, vagy a kertünkben, de nem nagyon tudok pl. tömegközlekedés közben vagy az utcán olvasni, mert az kizökkent. És természetesen bármikor, de az esti pár oldal (amiből rendszerint aztán sok oldal lesz) már-már rituális, akkor is, ha éjfél van, anélkül egyszerűen nem bírnék elaludni. Napközben pedig amikor ráérek, és olvasni van kedvem, vagyis bármikor, amikor ráérek :) Általában az ágyon, félig-meddig fekve, de már komolyan kifejlesztett módszerrel párnázom ki a hátam, így aztán kényelmesebb, mint egy fotel, nekem legalábbis nagyon bevált.

Végezetül: nem szoktam az olvasmányaimat évszakok alapján szortírozni, sőt: a Napsütötte Toszkánát a legnagyobb tél közepén olvastam, és az volt benne a legjobb, hogy felmelegítette az átfagyott lelkemet. Vagy ez valamilyen szinten már évszakok szerint számít, csak épp az ellentétes évszak szerint? Ez csak véletlen volt, de ha odafigyelnék erre (vagyis nem az irányítana, hogy kihívás kihívás hátán, plusz még pár újab kihívás, kihívásokkal kiegészítve), akkor biztos így választanék, ellentétesen, mert úgyis mindig az hiányzik, ami éppen nincs :)

Nagyon élveztem ezt a 7 hetet, bár néha kissé nehezen születtek meg a bejegyzések, de ez persze nem a témák hibája, mert azok egytől egyig remekek voltak, majdnem mindről írtam is, amit a legelején még remélni sem mertem. Azt viszont reméltem, és picit csalódott vagyok, hogy esetleg többen tévednének errefelé az esemény hatására, de hát nem lehet a nézettséget kierőszakolni, úgyhogy erről ennyit :) Sok olyan témáról írtam, amikről talán soha nem írtam volna enélkül az esemény nélkül, és ezért nagyon hálás vagyok az ötletgazda és kivitelező Andiamonak, mert ahogy a témákon agyaltam, sok olyasmire is rájöttem magamat és az olvasási szokásaimat tekintve, amin nem biztos, hogy filozofáltam volna egyébként.

Úgyhogy, ennyi lettem volna. Még utoljára az elmaradhatatlan képecske, utoljára egy címkehozzáadás, majd aztán jelentkezés szépséges baglyosplecsniért :))))



Kontrák

A hatodik héten a másik három téma egybevág olyan szinten, hogy mindegyik valami vs. másvalami, így egy bejegyzésbe zsúfolom őket, ők lennének azok:

Klasszikusok kontra kortárs irodalom
Magyar kontra külföldi irodalom, avagy miért félünk egy-egy magyar/külföldi író művétől?
Regények kontra novellák: Ön melyiket preferálja? Miért? Olvas-e novellákat?

Először: nekem inkább klasszikus, mint kortárs. A kortársak még nem bizonyítottak, és amiket ki bírnak adni mostanság…viszont ami klasszikus, annak már van ajánlólevele, túlélt akár több századot is anélkül, hogy feledésbe merült volna. Mindkét kategóriában futottam már bele pozitív és mindencsaknempozitív csalódásba is, de a régieket valahogy teljesen más hangulatban veszem kézbe, mint az újabbakat, nagyobb tisztelettel. Viszont a kortársakkal sem szeretnék lemaradni, így itt is az ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit elvét követem.

Másodszor: eddig inkább a külföldit preferáltam, de Miestas eseménye engem is ráébresztett, mennyire kirekesztem a magyarokat pár rossz tapasztalat (mint a János vitéz, meg a Toldi, meg a Toldi estéje meg a Rokonok meg a…jó, abbahagytam) miatt. Úgyhogy most kicsit jobban próbálkozom a magyarokkal is, most például Az ajtó Szabó Magdától erősen imádat-gyanús, ide nekem az összes Szabó Magdát J A külföldi irodalom egyébként is két esélyes, vagy hozzátesz a fordítás és akkor jobb, mint az eredeti, vagy élvezhetetlenné rontja. Nem szokásom félni az íróktól, úgyhogy ez semmiképp nem tart vissza, inkább csak az időhiány, szokás szerint. Ha volna két életem, elolvasnék mindent, komolyan.

Harmadszor: nemrég jöttem rá arra is, hogy szeretem a novellákat, egész pontosan Örkény egypercesei ébresztettek rá. Igaz, hogy a regények kidolgozottabbak, a novella viszont sokkal nagyobbat tud ütni, sőt, néha az olvasóra bízza a végkövetkeztetést, vagy hogy mi történik azután, hogy az elbeszélésnek vége szakad. Azért a regényeket még így is jobban szeretem, és sokkal több regényt olvasok, mint novellát, mert novellát, mármint JÓ novellát nem tud mindenki írni. Erről Joanne Harris értekezik nagyon jót a Bársony és keserű mandula előszavában, és milyen igaza van, amellett, hogy ő is remek novellákat ír (kár, hogy vissza kellett vinnem a könyvet a könyvtárba, de mindegy, majd sort kerítek még rá).

Ennyi lettem volna az utolsó előtti héten, így két darabban. Nagyon durva, hogy a következő már az utolsó lesz, majd igyekszem még inkább kitenni magamért J

Fiatalság, bolondság

A hatodik, egyben utolsó előtti héten a legutolsó téma áll hozzám legközelebb, ez pedig a következő: Az iskolai irodalomórák bátorítanak vagy tántorítanak? Miért olvasnak egyre kevesebbet a fiatalok? Ön mit olvastatna az ifjúsággal?
Úgyhogy erről most egy külön bejegyzés készült.

Hiszen egy évig még azon ifjak népes táborába tartozom, akiknek az életében (kinek kisebb, kinek nagyobb mértékben) szerepet kap az irodalom óra az iskolában. Általánosban nem volt túl nagy hatással rám a magyaróra: nem is imádtam túlzottan, de nem is tántorított el, mert akkorra már megismertem az irodalom egyik, nekem tetsző szegletét. Felsőben nagyon szerettem a magyartanárnőmet, szeretem máig nagyon, de arról ő sem tehetett, hogy két olyan művet vettünk, amitől nekem máig feláll a toll a hátamon: a János vitézt és a Toldit. Soha nem szerettem őket, de ettől még nem szerettem kevésbé az olvasást. Aztán, a hatosztályos gimiben egy fiatal, ám fiatalságával egyenes arányban szigorú tanárnőt kaptam. De pont a szigorának köszönhető, hogy az ember nem merte nem elolvasni a kötelezőket – és így olyan kincsekkel ismerkedtem meg, mint az Anyegin vagy a Tartuffe. Ő ismertette meg velem Varró Danit, szünetek előtti, lazítósabb óráinkon hozta a Túl a Maszat-hegyent és felolvasott belőle, mi pedig szanaszét dőltünk a röhögéstől J Viszont volt pár ballépése is: nyolcadikban megpróbálta elolvastatni velünk Goethe Faust-ját, mondanom sem kell, nem sikerült, én, az irodalom - és németmániám ellenére 2 oldal után feladtam, egyszerűen nem értettem amit olvasok, és akárhányszor meglátom a Faust-ot a polcon, ez jut eszembe, lehet egy életre eltántorított tőle. De mégis, sokkal több a pozitív élmény vele kapcsolatban, mint a negatív. Oké, egyszer hármasra feletem Vörösmarty Előszó című verséből, de nem a tanárnő nem tanult, ez van.
Tavaly viszont új tanárnőt kaptunk, aki teljesen más, lazán veszi a dolgokat, néha már túlságosan is, hiányzik belőle a tekintély, és a jegyzetei nélkül nem is nagyon tud tanítani. Viszont jó fej, kölcsönadta nekem a Napsütötte Toszkánát, össze lehet vele futni 30Y-koncerten, és ha nem tanultunk, ki lehet tőle könyörögni, hogy aznap ne feleltessen J De ajánl, ajánlotta A Foucault-ingát, igaz azóta nem jutott rá időm, de megjegyeztem, vagy ugye a Napsütötte Toszkánát – nem épp azok a könyvek, amiket talán egy irodalomtanártól elvárnánk, de legalább olvasásra próbál ösztönözni.

Engem tehát mindig is inkább inspiráltak az irodalomórák, pár kivétellel szerettem az ott megismert műveket is, így aztán nem tudom, miért olvasnak egyre kevesebbet a fiatalok, csak elméleteket gyárthatok. Ma már, amikor az ember tobzódik a tévécsatornákban, Internet-hozzáférés van minden háztartásban, PlayStation (nyomoooor) meg hasonlók, kinek jut eszébe kézbe venni egy olyan ósdi dolgot, mint a könyv??? Ráadásul, ha az ember chipset tömve bambulja, ahogy a sztárok a fejükre esnek vagy mi, az semmiféle agymunkát nem igényel (sőt, még pusztítani is lehet a még meglévő agysejteket). Az olvasás ezzel szemben felesleges erőfeszítés, minek olvasni, ha ma már mindenből filmet forgatnak, a kötelezőkből meg ott a rövidített változat, a lényeg bennevan, a körítés meg mégis kit izgat?! A könyvek tök jól mutatnak a polcon, az ember takarításkor letörli róluk a port – a könyvek pedig sikítoznak, mert senki nem veszi őket kézbe. Nekem kell az, hogy magam fedezzek fel egy történetet, ne rágják a számba, én fejtsem meg a szálakat. Kell, hogy új szavakat tanuljak az olvasmányaimból, hogy az ágyamon kucorogjak a horgolt plédem alatt, és azt kívánjam, bárcsak olvasgathatnék így akár napokig. Én is nézek tévét, főleg sorozatokat, sőt, néha nekem is kell egy kis agymosás (erre tök jó a nagy Ő a Viasaton, nemrég fedeztem fel, mindent lehet rajta, csak töprengeni nem J), de az olvasást nem adnám semmiért.
Ez viszont azt is eredményezi, hogy ha mondjuk egy osztályt nézünk, 30 főset mondjuk, abból jó, ha 5-en olvasnak rendszeresen, azért, mert szeretnek olvasni. És a többiek néznek hülyének, hogy könyvtárba járunk és el is olvassuk, amit kikölcsönzünk. És bár vagyunk még többen, nem tudom, meddig lesz ez így, mikor pusztítják ki végleg az emberekből az ilyesfajta kultúrát. Az emberekből, akik hagyják, hogy ezt tegyék velük, mert talán nem is sejtik, mekkorát veszítenek ezzel.

Mit olvastatnék az ifjúsággal? Attól függ, mennyi ifjú az az ifjú. Az öcsém korosztályára, a 10-12 évesekre látok rá leginkább a sajátomon kívül, így arról tudok többet. Az öcsém például imádja a Durrell-könyveket, az például az olvasással ismerkedő gyerekeknek jó kedvcsináló szerintem. Vagy a lányoknak az általam imádott Anne-sorozat vagy a Váratlan utazás. Szabó Magda ifjúsági regényei, az Abigél nekem örök kedvenc. Janikovszky Égigérő füve, vagy Varró Dani már említett Túl a Maszat-hegyen című műve. Az idősebb lányokkal én elolvastatnám a Twilight Saga-t: nem azért, mert annyira nagyon remek, mint irodalmi alkotás, de sokkal jobb, mint a film, és (tapasztalatból mondom) el tudja kapni az embert a gépszíj, és akkor ha már Bella imádja, olvassunk Üvöltő szeleket és Büszkeség és balítéletet és Értelem és érzelmet, innen pedig, ha minden jól megy, már egyenes az út a molyság felé J A fiúknak nem tudom, mi jön be ilyen korban, nekik is tuti a Durrell, vagy a fantasy-k, Star Wars és hasonlók: én a saját fantáziámra bíznám, nem a megfilmesítésre J

Ma van az ifjúság világnapja, az MR2-n ezzel foglalkoznak egész nap. Azt is bemondhatnák: próbáljátok beszuszakolni a könyveket az életetekbe, ifjak, nem fáj, sőt!

Az ötödik hétre

Kicsit a finishben hozom össze ezt a bejegyzést, mert picit rohanósra sikeredett ez a hetem, úgyhogy örülök, hogy vasárnap este végül összejön a dolog :)
Az eheti témák közül háromról tudok érdemben alkotni valamicskét, az első a kedvenc műfajok kérdése. Konkrétan nem tudnám a kedvenc műfajaimat megnevezni, mert amint már az előző bejegyzésben is kifejtettem, egyaránt szeretem a szép- és a szórakoztató irodalmat is. Inkább azt tudom elmondani, mi az, amit eddig még nem, és ezután sem szándékozom: az egyik a nagyon romantikus, Danielle Steel-es vonulat (bár fogékony vagyok a romantikára, nem szeretnék vödörrel az ágy mellett olvasni), a másik pedig a fantasy, ami valahogy nem az én világom, a természetfölötti dolgokból nekem "csak" a vámpírok éspervagy vérfarkasok jönnek be, a zombifélék és szörnyetegek nein, danke.
Így aztán mindenfélét olvasok, minél többfélét, annál jobb, és ebből igenis lehet a személyiségre következtetni, én is olyan sokoldalú vagyok, mint egy gömb :P Na jó, a viccet félretéve, ha valaki figyelni kezd a molyon, az az első, hogy a kedvenc könyveit nézem meg, ebből viszonylag könnyű kikövetkeztetni, hogy milyen az ízlése, és hogy ez mennyire passzol az enyémhez, szimpatikus-e vagy sem. Persze sokan vannak, akik hozzám hasonlóan mindenfélébe belekóstolnak, mert az igenis jó, hogy sok fajta műfajt és stílust megismer az ember, még ha nem is nyeri el a tetszését, a vállalkozó kedvből nem lehet nagy baj. Bár a személyiségre konkrétan még nem próbáltam következtetni az olvasmányok alapján, de nem lehet túl nehéz, elvégre ez is "csak" profilozás :) Például: aki a csavaros krimiket részesíti előnyben, szeret sokat gondolkodni olvasás közben, nyomozni a gyilkos után. King kedvelői szeretnek borzongani, sokat, nagyon. A sok Coelho-t vagy Müller Pétert és más, a lélek rejtelmeit kutató könyvet olvas, önmagát keresi, érteni akarja, amit érez. A vörös pöttyös, hátborzongatós vámpíros-farkasos-mástermészetfölöttilényes könyveket tinik olvassák, akik imádják a romantikus, idealizált szerelmi történeteket - és felnőttek, akik már rájöttek: akad ezek között azért egy-két jó is. A fantasyk kedvelői valószínű szeretnek egy másik világba menekülni; a klasszikus, romantikázós lányregényeket (gondolok itt a már sokszor emlegetett Austen-Bronte-Alcott trióra) olvasók kedvelik a régimódi, "angolkisasszonyos" stílust, és még hisznek a mindent elsöprő, igaz szerelemben, na és Mr. Darcyban :))))

Témaváltás: minden egyes könyv, amit elolvasok, formál rajtam kicsit, hat rám valamilyen szinten, hiszen a szórakozás mellett azért veszem kézbe, hogy okulhassak belőle. Megpróbáltam mégis összeszedni, melyek voltak a legemlékezetesebb, végén megszólalni sem tudós élményeim. A Virágot Algernonnak volt az első ilyen, bár elég régen történt, nem is biztos, hogy úgy értettem és értékeltem, ahogy most tenném, de biztos vagyok benne, pont úgy ütne, mint először. Aztán az Édentől keletre: a "timsel" szót tanultam meg belőle, és mindent, ami emögött megbújik. Ha kicsit könnyedebb műfajt nézünk, akkor a PS I love you - az újrakezdés a nulláról, amikor úgy fest, minden elveszett, ami értelmet adott az életnek. És az Anne otthonra talál, az összes többi folytatásával, ezektől a regényektől rengeteg szeretetet kaptam, és megtanultam belőle így is élni. És már most tudom, hogy az épp folyamatban lévő A lepkegyűjtő sem fog egyhamar törlődni az "állományomból".

És végezetül: nem írnék semmiről sem könyvet, nem terveztem és nem valószínű, hogy fogom, ezt megteszik nálam sokkal avatottabb személyek. Én csak a termékeket élvezem :)

Az Olvasás negyedik hete

Megint az összes témáról, remélhetőleg nem túlzottan terjengősen.

Védőbeszéd az Irodalom mellett

Tanakodtam egy ideig, hogy a két védőbeszéd közül melyiket írjam meg, aztán végül úgy döntöttem, hogy nem tudom eldönteni, nem részesítem előnyben a szépirodalmat a szórakoztatóval szemben, vagy épp fordítva, hiszen mindkettőnek megvan a maga előnye.

Úgyhogy, igen tisztelt bíróság! Itt áll előttünk ez az ártatlan kisdiák, Nyilas Mihály – jólvanna, utoljára Nyilas Misi védőbeszédét kellett megírnom. A lényeg: ami szépirodalom, de főleg, ami klasszikus, az nem véletlenül lett az. Majdnem mindegy, hogy az a mű több évszázada vagy épp idén íródott, a lényeg, hogy olyan érték(ek)et hordoz, amivel mindannyiunknak meg kellene ismerkednünk. Bár némelyikkel küzdeni kell, mégis megéri, ha utána azzal az érzéssel csukhatom be a könyvet, hogy tanultam belőle, több lettem általa. És szépirodalmat a nyelvezetért, a stílusért is érdemes forgatni, akár szókincs-csiszolás gyanánt.

Nagy kár, hogy sok gyerekkel sikerül megutáltatni a szépirodalmat, sőt, néha magát az olvasást is, a kötelező olvasmányokkal. Nem tudok erről érdemben nyilatkozni, én nagy részüket elolvastam, és a hátra lévő kemény egy gimis évemben is el fogom (rendben, négy kimaradt az életemből: az Egri csillagok, a Kőszívű ember fiai /túl fiúsak/, a Vörös és fekete /időhiány, ezt majd pótolom/ és a Rokonok /elkezdtem, de pusztulat/), mert ezeket a műveket nem hiába próbálják belénk verni az iskolában: az alapműveltség részei. Bár ez is biztos az én marhaságom – azért remélem, nem csak az enyém. Ja, és persze, azok az osztálytársak, akik lusták a művet elolvasni, ámde gyávák ezt a tanárnőnek egy gyönyörűséges karóval írásban is bizonyítani, gondosan forgatják a Kötelezők röviden-t, ponyvaszínvonalon. Fujjj.


De nem bírnék mindig csak szépirodalmat olvasni, néha kell, ami kikapcsol, amin keveset (de ha alig, az se nagy baj, főleg suliidőben) kell gondolkodni és a mondatszerkesztése sem túlbonyolított. Egy jól megírt, kellemesen izgalmas szórakoztató regény nálam nem ponyva, szívesen olvasom, pont úgy, mint a szépirodalmat, módjával. Sőt, a Vörös pöttyös könyveket is bírom, némelyik a maga nemében egész remek. Igen, vannak egészen pusztulatosan rosszak is, de a szépirodalommal is szépen mellé lehet nyúlni néhanapján.

Így vagyok én a szép- és a szórakoztató irodalommal, jöhet minden, mert (mint már valamelyik bejegyzésben ezt megállapítottam) a változatosság gyönyörködtet. És egyébként is, majdnem mindegy, csak olvasni lehessen J

moly. Pont húúúú

Nekem a moly hatalmas áttörés volt, ami az olvasási szokásaimat illeti. Azelőtt, bár viszonylag sokat olvastam, könyvtárba is jártam, de sokkal rendszertelenebbül, mindenféle tudatosság nélkül űztem ezt a sportot. Már nem is emlékszem, honnan találtam Lobo könyvesblogjára, de az biztos, hogy itt leltem rá a moly.hu-ra, és rögtön regisztráltam is, bár őszintén, nem gondoltam, hogy ez ennyire jó lesz J
Eleinte picit félelmetes volt ez az egész, úgyhogy csak a háttérből, visszafogottan molyolgattam, de egyre inkább felbátorodtam, csináltam polcokat, figyelni kezdtem másokat (miután leesett, hogy mi is ez), és repesett a kicsi szívem, mikor visszafigyeltek, vagy kedvencelték valamimet. Aztán nagy áttörést jelentett a molyéletemben, amikor ellátogattam a második fehérvári molytalira, ahol aztán megalakult a Fehérvári MolyKlub, és összejárunk azóta is, legalább havonta. Úgyhogy a molynak köszönhetem azt is, hogy ennyi remek embert megismerhettem, akikkel egyaránt (sőt, gyakran egyszerre) lehet értelmesen beszélgetni és marháskodni.
A moly több, mint egy közösségi oldal, mert a molyok egymásnak látatlanban bizalmat szavaznak, és ez, főleg ebben a mai világban, hihetetlenül jól tud esni. És a molyok a bajban mindig ott vannak egymásnak, akár úgy (sőt, gyakran úgy), hogy még soha nem is találkoztak. Erre mostanában jöttem rá, amikor bizony több molytársra is rájár(t) a rúd – az az összefogás, a hatalmas szeretet már-már hihetetlen. Talán el sem hinném, ha nem lennék a részese. És imádok az lenni, mert amellett, hogy nap mint nap remekül szórakozom, sokat tanulok könyvekről és nő a várólistám (de mintazállllat), és több mint egy év után is újabb és újabb embereket ismerek meg, azt is tudom: hogyha én szorulnék majd meg, ott egy egész molytársadalom, hogy átsegítsen rajta.
Úgyhogy, bár leéltem 16 évet a moly nélkül, ma már nem tudom elképzelni a mindennapjaimat nélküle. De nem is akarom.

Végül pedig egy picit a híres írókkal készítendő interjúkról. Hogy melyik íróval készítenék szívesen interjút? Kérdezésben nem vagyok annyira remek, tehát azokkal az általam kedvelt írókkal, akikkel manapság készítenek épp elég interjút, bár szívesen beszélgetnék, ezt nem venném szigorúan interjúnak.
Akivel nagyon szeretnék, az Jane Austen, akitől megkérdezném, hogy ki volt élete szerelme, akinek a világirodalom (nekem) leggyönyörűbb romantikus történeteit köszönhetjük, aztán Lucy Maud Montgomery, akivel aprólékosan elmondatnám a Prince Edward-sziget minden csodáját, és József Attila. Neki csak megköszönném, hogy volt, és alkotott.





Én blogger, te blogger, ő blogger...

Az Olvasás harmadik hete is elérkezett (túl gyorsan vége lesz ennek, attól tartok), és ezen a héten minden témát bepirosoztam előre...hát, meglátjuk, mi sül ki belőle. Először külön akartam szedni a témákat, de aztán meggondoltam magam. A blogosnak lett volna ez a címe, de mivel a nagy része a blogokhoz és értékelésekhez kötődik, ez maradt az összevonté is.

Az első az értékelés kérdése. Az értékelésírást sokáig nem soroltam az erősségeim közé. A csillagozással viszonylag jól boldogultam, de a szöveges értékeléseimet valahogy olyan nyögvenyelőseknek éreztem. De egy-egy jobban sikerült iromány, esetleg egy két-csillag a jobb felső sarokba a molyon, és lett egy pici önbizodalmam. Rájöttem arra is, hogy hogy azon melegében nem szabad visszaolvasnom és sokáig agyalnom az értékeléseken, mert ha pár hét elteltével visszaköszönnek, sokkal jobb fényben látom őket, eltávolodnak kissé, néha már el is felejtem, hogy megírtam - és képes vagyok rácsodálkozni, hogy jééé, ezt én írtam? :)
Minden egyes értékelésnél számít, hogy milyen érzésekkel csuktam be a könyvet az utolsó oldal után, hogy mit kaptam tőle, tanultam belőle. Az egyediség is sokat nyom a latban, hogy mennyire ragadott magával a történet, amit az is mutat, milyen gyorsan olvasom...elvégre ha le sem tudom tenni, az határozottan jelent valamit :) Na meg a hónapokig tartó szenvedés is egy-egy művel (az Édesek és mostohák nagyon emlékezetes ilyen szempontból, brrrrr).
Minimum 2-3 csillag a stílus. Nálam a szépséges-terjengős Austen-Bronte stílus a legnagyobb kedvenc, de nem gond, ha szórakoztató irodalom és lazább a stílusa, csak legyen neki, anélkül élvezhetetlen, bármilyen könyvről legyen is szó.
Sok választja el egymástól a molyos értékeléseket és a blogban közölt irományokat. Míg a molyon rövid, tömör véleménynyilvánításra törekszem, ami általában csak a saját benyomásaimat tartalmazza, addig egy blogbejegyzésben leírom magát a történetet, lehetőleg spoilermentesen, kedvcsinálóként vagy Vészhelyzet - emlékeztetőül :) Ezekben természetesen a véleményezés is hosszabb (bár nem feltétlenül több, én is hajlamos vagyok a terjengésre). A blogban 10 fokú a csillagskála, mert azon sokkal jobban tudok árnyalni, apróbb különbségeket érzékeltetni az olvasmányaim között, bár néha így is komoly dilemma. Nekem az Isten skálája sem elég :)
Nem szeretem elolvasni mások értékeléseit vagy bejegyzéseit, mielőtt a sajátjaim megszületnének, mert az lehet akaratlanul is befolyásolna, én pedig a saját gondolataimat szeretném itt közölni, semmiképp sem megbántani bárkit azzal, hogy másolom. Az értékelésekben igyekszem objektív maradni, és ez szinte soha nem sikerül :) Azért remélem, még eggyel sem tiportam bele senki lelkivilágába...viszont őszinteség nélkül nem sokat érne az, hogy megosztom a gondolataimat a könyvekről.

A következő olvasmány kiválasztása is érdekes kérdés, a választ nem tudom :) Van ugyan egy kilométeres, 200 fölé rugó várólistám a molyon, de a legritkábban választok azt böngészve. Van vagy 20 kézzel írt listám is, a legsürgetőbbekkel, különféle eseményekhez, magam kreálta bakancslista, kihagyott vagy rövidítettben elolvasott kötelelezők, Stephen King - összes. Ezekről azért már gyakrabban kerül ki a következő, de még mindig nem elégszer. Viszont olyan jó érzés szövegkiemelővel kihúzni a listán, ami kész :)
Az itt a fő probléma, hogy elcsábulok a könyvtárban, mert ha már ott vagyok, és látok valamit, ami érdekel, kiveszem, mert amekkora mázlim van, legközelebb nem lesz benn...így aztán mindig itt egy kupac könyv, ami záros határidővel fenyeget és csak az azt olvashock amit akarock partyhoz passzol :D
Témában nem szeretek két hasonlót olvasni egymás után, mert félek, hogy ráunnék, úgyhogy azt is számításba veszem ilyenkor, hogy lehetőleg szöges ellentétben álljon a mostani az előzővel - a változatosság gyönyörködtet.

És most a könyvesblogokról. Már 2009 végén fontolgattam, majd az újévi fogadalmaim között szerepelt, hogy jobban fogok törődni az olvasmányaimmal, így aztán 2010 kezdetén nyitottam egy határidőnaplót, amiben a bloghoz hasonló értékelések és csillagozás, valamint egy rakás idézetes fecni és a már említett kilométeres várólistáim találhatók. Ezt a naplót azóta is vezetem, így készülnek el a blogos bejegyzések vázlatai, kézzel, piszkozatban, ami aztán felkerül ide, és kézzel bekerül a naplómba (mert imádok kézzel írni, de komolyan).

Aztán 2010. december 31-én délután csak kornyadoztam itthon, nem mentem sehová, és úgy éreztem, muszáj valami értelmeset csinálom, mert megőrülök. És ahogy olvasgattam a többi könyves blogot, bevillant, hogy ezt én is kipróbálhatnám, elvégre vesztenivalóm nincs. Így aztán a múlt évtized utolsó napján megnyitotta virtuális kapuit A könyvek és én :)

És hogy miért vezetem azóta? Egyrészt szerettem volna egy helyet, ahol megoszthatom a gondolataimat másokkal, és mégis miről, ha nem könyvekről?! Engem is a többi könyvesblogger ösztönzött mind tudatosabb, mind rendszeresebb olvasásra. Amit én tőlük kaptam (ez a lentebb felsoroltakra mind vonatkozik), az ötleteket az olvasmányokhoz, inspirációt és a rengeteg nevetéssel töltött percet - ha ezt valaki esetleg itt is megtalálja, én már nyugodt vagyok, mert visszaadtam annak egy részét, amit kaptam.

Az én kedvenc blogjaim és bloggereim, akik a leginkább hatással vannak rám, és arra, amit olvasok:

• Lobo könyvesblogja volt az első, amire rátaláltam, és két nap alatt elolvastam az egészet :) Valamint egy kattintás innen, és máris a moly.hu-n találtam magam, ami minden bizonnyal netes életem legtöbb örömet hozó kattintása volt :) Lobo remek kritikus, épp ezért nagyon megbízható: ha az ő ajánlása alapján választottam, még egyszer sem csalódtam.
• Amadea a másik, akit már süldőmoly koromban is olvastam :) Imádom a gyönyörű design-jait, az eredeti értékeléseit, a sokszínűségét. És persze a hét borítója rovatot.
• Nima, aki velem ellentétben vállalja is, hogy szubjektív. És remekül is csinálja
• Nita az egyetlen olyan könyvesblogger, akivel már volt szerencsém találkozni. Élőbe.n pont olyan jó fej, mint ahogy az a blogból kitűnik :)
• Zenka a blog-és molyvilág hőse, aki képes Fejős Évát és Gyémántfiút, illetve hasonló borzalmakat olvasni, majd aztán olyan stílusban tudósítani az "élményeiről", hogy a rekeszizlomláz garantált. Persze a stílusa a komoly bejegyzéseiben is szuper.
• PuPilla és a blogja olyan nekem, mint a székelynek a szilvásbukta...mert azt szeretem :)
• Bitola blogjára nemrég találtam rá, de több mint valószínű, hogy gyakori vendég leszek nála.

Ők hát az én kedvenc blogjaim, ha megnyitjátok őket, szerintem nem is kell sokat tanakodni, miért :)

És a filmadaptációkról már csak röviden: mint minden nőnemű, nekem is a Büszkeség és balítélet és Mr. Darcy a favorit. És persze Anne (nem visz rá a lélek, hogy leírjam, hogy Anna, annak nem lehet e-t írni a végére...) és Gilbert Blythe :) Imádom a Váratlan utazást is, bár az nagyon hasonló műfaj. És én bírom a Twilight-filmeket is. És utólag még egy csomó minden eszembe fog jutni, de most azt hiszem ennyi lenne :)

Azt pedig még az előző hét margójára, hogy voltam olyan mázlista, hogy nyertem egy könyvet, mégpedig a Joeymano által felajánlott Holtak könyvtára címűt. Már itt is csücsül a polcomon, cím és fülszöveg alapján bejövős. Ezúton is köszönöm szépen :)



Sirály, aranykalitkában

Brigitte Hamann: Erzsébet királyné

Régóta szerettem volna már elolvasni ezt a könyvet, az egyik (ha talán nem A) legjobb életrajzát az általam leginkább tisztelt, sőt, szeretett történelmi személynek. Amikor enyhe sikítórohamot kaptam, meglátva a könyvtári polcon, majd (finoman szólva) lecsaptam rá, Brigi, aki még mindig a kedvenc könyvtárosom, az iránt érdeklődött, mégis miért szeretem ennyire. És ez egy nagyon jogos kérdés, én is sokszor kerestem már rá a választ. Egyszerűen megmagyarázhatatlanul vonz a személye, egészen régóta. Talán a musicalszerelem erősítette fel igazán, az Elisabeth-et (ami máig nagy kedvencem, főleg németül, aki nem kap sikítófrászt a kedvenc nyelvemtől, hallgassa meg, megéri: Ich gehör nur mir ) hallgatva kezdtem el magával a tényszerű, történelmi alakkal foglalkozni. De minél tovább kutat az ember lánya, egy idő után rájön: száraz tényekből van a legkevesebb. Helyette itt egy titokzatos asszony legendákkal övezett alakja, akiről mindenki tud egy keveset, gyakran közel nem az igazságot, de van, hogy két megbízható forrásnak tér el szögesen a véleménye. És Erzsébetnek, az "angyali Sisinek" talán ez is volt a célja: hogy senki ne ismerje igazán...
De ott tartottam, hogy miért is szeretem és tisztelem őt ennyire. Nem a magyarbarátsága miatt - aki ismer, tudja, aki nem, annak itt most halkan megsúgom: nem vagyok túl nagy hazafi, de azért ne kövezzetek meg, köszönöm. Nem is a legendás, leírhatatlan, világhírű szépsége miatt, bár tény és való, egy egész kicsit irigylem érte, de azt hiszem tett ő azért annyit (ha a tornáira vagy a diétákra gondolunk), hogy igazán megérdemelte. Nem, én azért tisztelem mélységesen, amiért életében annyian megvetették: hiába volt császárné és királyné, lett volna egy rakás reprezentatív kötelessége, udvari nyűgjei, ő nem adta fel saját magát, az egyéniségét. Önmegvalósítás a XIX. században, amikor még pontosan a behódolás volt a divat. Tisztelem, mert hiába követelték tőle az ellenkezőjét, ő küzdött mindezek ellen, mert önmaga lenni.
E könyv különlegessége, hogy először közli és értelmezi a császárné költői hagyatékát, sőt, a fejezetek gyakran ezen versek elemzéseire épülnek. Ezek valóban nem költői remekművek, inkább csak Heine - utánérzések, de van köztük egy-egy szerintem különösen jól sikerült darab is.
Brigitte Hamann műveit azért is érdemes olvasni, mert nem köntörfalaz, ugyanúgy leírja a negatív kritikát, a rossz tulajdonságokat és döntéseket, mint a jókat, teljesen objektívvá téve ezzel a könyvét. Én viszont vállalom, hogy nekem ez nem megy: a közel 6 éve tartó Sisi - kultuszom nem engedi meg, hogy objektív maradjak :) Persze, tisztában vagyok a hibáival, a makacs önzésével, ahogyan elhanyagolta a nagyobb gyerekeit...de mégis, kinek nincsenek hibái? Én ezek ellenére is nagyon tisztelem őt, a végletekig, még ha pontosan megmagyarázni nem is vagyok képes, miért... Egyszerűen csak mindenkinek szüksége van egy példaképre, és azt hiszem, azért annyira nem választottam rosszul.
10/10 és kedvenc, jajjjj, javíthatatlan vagyok :)))
És mindenkinek csak ajánlani tudom: aki keveset tud róla, annak azért, hogy megszeresse, aki sokat, annak pedig azért, mert tud újat mondani - mutatni.

A tények:

olvastam: 2011. május 15. - július 3. (a lassúság oka, hogy jegyzeteltem kifelé a verseket :))
forrás: VOKE könyvtár, Szfvár
fordította: Kajtár Mária (a verseket Tandori Dezső)
eredeti cím: Elisabeth - Kaiserin wider Willen

terjedelem: 605 oldal (forrásjegyzékkel 660)
Árkádia, 1988

Az olvasás második hete

A második héten is két, egymástól kicsit távolabb álló témáról írok, ahogy múlt héten is. Az első:

Könyvtár vs. könyvvásárlás

Azt szoktam mondogatni mostanság, hogyha nagy leszek és sok pénzem lesz, az összeset könyvre költöm majd. Rendben, először jól jönne egy házikó is, hatalmas, kandallós-foteles, gyönyörű könyvtárszobával, ahol a szerzemények elférnek. Mondogatom, hátha valaki odafent (vagy odalent, elvégre nem tudhatom, hol vagyok nyilvántartva) meghallja, és besegít egy kicsit.
Sajnos bennem is bennem van a birtoklási vágy, főleg ami a könyveket illeti. Tavaly nyáron, amikor kézhez kaptam életem első fizetését, rögtön azt nézegettem, mit kellene ebből venni. Végül két könyvre tettem szert: a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságra és a Bögre azúrra, és ezekre azóta is másképp nézek, ezek valahogy másképp az enyémek, mint az ajándékkönyvek. És ez jó érzés nagyon.

Könyvet elsősorban a könyvesboltból érdemes venni (ezzel most újat mondtam, mi?), bár én is szoktam a netről rendelni, de az átvételnél gyakran meglepődöm, hogy "Jééé, ez csak ekkora?" vagy "Jesszusom, ez ilyen óriási???" :) Jobb azt ott rögtön látni, megtapizni, átlapozni, vizsgálgatni, bár tény, hogy a netes könyváruházakban gyakran kihagyhatatlan kedvezményekkel ingerlik a könnyen bűnbe vihető molyokat a szemetek.

Azt már az előző bejegyzésben említettem, hogy régóta járok könyvtárba, és azóta nem is tudok olyan időszakot mondani, amikor ne jártam volna legalább egybe. Mert a könyvtár egy külön világ, a hatalmas polcaival, a különleges, egyedi illatával, a recsegő parkettával, az új könyvek polcával vagy a tetszett/nem tetszett szekcióval. A könyvtári könyvek illatába (mint ahogy az antikváriumban vásároltakéba is) külön szerelmes vagyok, jókat rötyögök egy-egy olvasói megjegyzésen a margón, bosszankodom, ha valaki aláhúzogat éspervagy firkál. Imádom még a könyvtárban a csendet, és csak akkor szeretem a falai között a hangoskodást, ha éppen molytali van - a nem éppen az olvasásért, hanem az ingyen internetért könyvtárba járó, ordítozó egyedek rettentő illúziórombolók tudnak lenni.

Mindezek miatt leszek nagyon szomorú, ha az e-book-ok térnyerése miatt a könyvtárak egy idő után feleslegessé válnak majd, mert akkor oda ez az egész remek hangulat :(

Könyvet venni remek, simogatni a még megtöretlen gerinceket, megillatolni az érintetlen lapokat, hazavinni a vágyott darabot és abban a tudatban élni, hogy ott van, bármikor. De könyvtárba járni is csodás, végigsimítani a sokszor ragasztott, viseltes gerinceket, megillatolni a már sokak által forgatott, megsárgult lapokat, hazavinni a vágyott darabot és abban a tudatban élni, hogy bár vissza kell vinni egy hónap múlva, ott van még hatalmas mennyiségű, általunk olvasatlan kötet.

Úgyhogy ha könyvtár vagy könyvvásárlás a kérdés, azt kell hogy mondjam: mindkettő, lehetőleg párhuzamosan :)

És a másik témám natürlich a sorozatos sorozatokról szóló:

Könyvsorozatok

Ma már nehéz lenne kikerülni a sorozatolvasást, amikor minden második könyvről kiderül, hogy van legalább egy, de inkább kettő/három/rengeteg folytatása. De persze csak miután már megvetted. És imádtad :)
Úgyhogy természetesen én is olvasok sorozatokat, és szeretem is, ha a már megkedvelt történet tovább folytatódik (és nem nekem kell folytatást kreálni hozzá), persze csak a jóízlés határain belül, nem bírom a rétestészta-történeteket, mint ahogy senki sem. Tehát addig semmi gond nincs a folytatásos könyvekkel, amíg az írójának van mit mondania a szereplőiről, tudja hova és merre folytatni a sztorit. De amikor egy idő után már erőltetetté válnak az események, a poénok, minden, az az addig rajongó olvasónak hatalmas csalódás, amit senki nem szeret megélni, mégis mindenkivel megtörtént már. Mert az írók nem bírnak leállni, és annak csúnya vége tud lenni.

A sorozatgyűjtéssel már akadnak problémáim, ami a hiányaimat illeti: pénz és hely. A pénz, no igen, azon javítani így majdnemutolsóévesgimnazistaként nem nagyon tudok, kibírom, kész, mert - és itt jön az összetett probléma második összetevője - : már nem férek a szobában a rengeteg könyvtől, már a földön is könyv van, és azt nem szeretem, mert rettegek attól, hogy belemászik valami pók/fülbemászó/moly (ha-ha XD) és hogy egyszer hatalmasat fogok az egyik kupacban esni (szintén ha-ha, mármint látványra, gondolom, asszem én azért szentségelnék, még ha könyv gáncsol ki, akkor is). Marad tehát a könyvtár, vagy a szépennézve kunyerálás attól, aki viszont gyűjt sorozatokat :)))

Ha könyvsorozat, akkor Harry Potter, bár sajnos azt sem gyűjtöttem össze, én marha. A szituáció a következő, kéretik a fejeket óvatosan a falba verni: amikor megjelenik, és mindenki imádja, Anyu megkérdezi, szeretném-e összegyűjteni. Erre én: ááá, nem, köszi. Jájjjj. No de mindegy, azért kölcsönből azt is elolvastam, mindet (talán az egyetlen kivégzett könyvsorozatom, ha belegondolok...még egy jájjjj :P). Azon kevés könyvsorozat közé tartozik, ami nem laposodik el a végére, sőt, a hetedik nagyobbat üt, mint az előzőek együtt.

Van "pár" tervbe vett könyvsorozat, ezek a következők:

• Charlaine Harris: True Blood: mert a sorozatot nagyon bírtam (már ameddig volt időm nézni), és mert eddig csupa jót olvastam-hallottam róla. Legjobb barátnőnél elfekvőben az első három kötet, már csak idő kellene hozzá. 
• Cassandra Clare: Végzet ereklyéi: szintén a pozitív vélemények, és a jobbnál jobb címek miatt.
• Libba Bray: Gemma Doyle-trilógia: szintén a gyönyörű címek miatt (Rettentő gyönyörűség...még kimondani is hmmm :)), és mert leírás alapján pont olyasféle, mint amilyeneket szeretek. Azért annyira nem veszek meg érte, hogy már beszereztem volna, nem vonzott úgy, mint pl. a Shiver, amit ki sem bírtam volna, ha nem vehettem volna meg, és totál be is vésődtem vele (csakhogy a farkasos témánál maradjunk :)))
• Laurell K. Hamilton: Anita Blake: csak hogy én is tudjam mihez tartani magam, amikor molytalikon szóba kerül...énisakaroooom, milyen a nagyonszexelős vámpírvadászos :):):)
• Tonya Hurley: Szellemlány: a borítója csúcs, és úgy érzem, én ehhez épp eléggé morbid vagyok

És amikbe már belefogtam: itt lép be a képbe a harmadik hiányom - basszus, rá kell jönnöm, hiányos egy ember vagyok - az idő, ami úgy veszem észre, üldöz majdnem minden molyt. De még pár évtizedig nem tervezem a meghalást, reméljük a Jóisten is megsegít, szóval talán lesz időm befejezni őket.

• Anne Rice: Vámpírkrónikák: mert az Interjú a vámpírral nem csak egy film (és ezt a poént sosem fogom megunni), és mert ha már Halloween tiszteletére képes voltam Lestat bőrébe bújni, az a minimum, hogy közelebbről megismerkedem a történetével. Az Interjúval épp most, délután végeztem, és imádtam. Morn, tervezem visszaadni, de nagyon nehéz lesz, az biztos :)    
• Maggie Stiefvater: Shiver: nagyon tetszett az első rész, egyáltalán nem bántam meg, hogy csak úgy érzés alapján megvettem. Varázslatosan szép, remélem a többiben sem fogok csalódni.
• Claudia Gray: Evernight: az első kettő megvolt, nem mondom hogy olyan hűűűűűdenagyonjó, de nekem tetszett...olyan egy nap alatt elolvasós, akkormagábaszippantós, mélynyomotnemhagyós. Hogyha könyvtárban ráakadok, mint az első kettőre.
• Stephenie Meyer: Twilight Saga: a BD még nem volt meg magyarul, az hibádzik. És én szeretem ezeket a könyveket (Áááá, kövezzük meg!!! XD). Tudom, hogy soha nem fog irodalmi Nobel-díjat kapni az írónő, vagy nem adják majd ki a köteteit a Világirodalom Remekei sorozatban, de engem attól még leköt, szórakoztat, szeretem. Jake-ért, Edward-ért és Alice-ért olvasom elsősorban, Bellát én is utálom, nyugi.

És egy sorozat, amit sosem fogok elkezdeni, az a Vámírnaplók. A filmsorozatot imádom, és a rengeteg negatív vélemény alapján inkább megkímélném magam a csalódástól.
És még egy sorozat, amit ugyan már kivégeztem, de soha nem fogom megunni: Lucy Maud Montgomery: Anne - persze szigorúan "e"-vel a végén. És Gilbert Blythe a legklasszabb regényhős, az tuti :)



Miből lesz a molybogár? :)

Első könyvélmények
Ki adott először könyvet a kezébe? Kinek a hatására kezdett el olvasni?

 
Réges régen, egy messzi, messzi galaxisban...voltam középsős az óvodában, és ekkor ment a tévében a Szerencsekerék is. Ez két egymástól teljesen független és lényegtelen információnak tűnhet, pedig én ennek, valamint a szüleim türelmének köszönhetem, hogy megtanultam olvasni. A műsorban ugyanis (gondolom, többen emlékeztek rá, én csak a családi anekdotákból tudom :)) csak a mássalhangzókat lehetett választani, így a magánhangzók rejtelmeinek felderítéséhez bizony szülői segítségre volt szükségem. Úgyhogy ezúton is köszönöm Anyunak és Apunak, egyrészt hogy ők is sokat olvastak és olvasnak, ezzel is példát mutatva, másrészt hogy nem unták, vagy ha unták is, mindig válaszoltak az ilyesmi kérdéseimre: "Anyuuuu, ez milyen betű???"
Így aztán az első könyvélményeim a sok képes, kevés szöveges mesekönyvek voltak, például a Szépség és a szörnyeteg, valamint a Csipkerózsika Disney-képeskönyvben, vagy a Micimackó aranykönyve, ami majdnemfelnőtt szemmel nézve is aranyos egy könyv, imádom, amikor Micimackó beszorul Nyuszi odújának a bejáratába, és nem tudják kiszedni :) Ekkortájt volt még nagy élmény Döbrentey Ildikó Égbőlpottyant új mesék című könyve és az Álomba ringató mesék, amiből Anyával megszámlálhatatlanul sokszor olvastuk el a kis gyufaáruslány történetét.
Az olvasás és a könyvek szeretete tehát nagyon hamar része lett az életemnek. Szinte minden születés - és névnapomra, karácsonyra és a kitűnő bizonyítványért könyvet kértem - és kaptam is, a szüleimtől, a világ legklasszabb keresztanyukájától és a nagymamáktól. És ez ma sincsen másképp :)
Az utolsó évem az oviban így kissé rendhagyóra sikerült: az óvónéniket tehermentesítendő gyakran én olvastam fel mesét a többieknek - azért ezt most szívesen megnézném kívülről, vajon milyen látvány lehetett :) Meg is kaptam ajándékba azt a mesekönyvet, ami leggyakrabban volt porondon, amikor elballagtam az oviból.
Az iskolába kerüléssel pedig az olvasmányaim is komolyodni kezdtek. Az ebben az időben olvasott könyveket máig nagy élményekként őrzöm, ilyen például a Négyszögletű Kerek Erdő, amit a keresztanyukámtól kaptam, fájdalomdíjul a mandulaműtétem után, A padlásszoba kis hercegnője (Apa néha még most is így hív XD), Az égigérő fű és az eredeti, Milne-féle Micimackó (pedig akkor még nem értékeltem ennyire a Karinthy-fordítást sem). És van, amit azóta nem "hevertem ki", nem tudom őket megunni, mert ahogy telik az idő, mindig találok bennük újdonságot: L. M. Montgomery Anne-sorozata vagy Szabó Magda Abigélje örök szerelem :)
Ami még fontos szerepet játszik könyvmolyságom történetében, az a könyvtár. Életem első könyvtári élményére tisztán emlékszem: annak az alföldi kisvárosnak a művelődési házában volt (vagyis még most is van, ha jól tudom) a városi könyvtár, ahová néptáncolni jártam. A beiratkozáskor egy könyvet vettem ki, az fogott meg benne, hogy egy druszám, egy Dóra volt a címszereplője. Ha agyonütnének, sem tudnám megmondani, miről szólt, de egy éjszaka alatt elolvastam, aztán másnap a könyvtáros néni nem akarta elhinni, hogy elolvastam, pedig tényleg :) Kicsit utána kellett molyolnom, de majdnem biztos vagyok benne, hogy a Dóra a kastélyban című könyv volt az. És aztán, ahogy az olvasás esetében is, a könyvtárazással is elkapott a gépszíj. Volt egy poszter az ágyaim fölött, Garfield-os, és az volt rajta: "Falom a könyveket" - csak amíg Garfield szó szerint, én képletesen faltam. Sajnos a többszöri költözés után elszakadt, sajnálom, hogy ma már nincs meg :(

Ez hát az én mollyá válásom hiteles és igaz története, első kézből. Biztosra veszem, hogy ezek nélkül az élmények nélkül ma sokkal kevesebb lennék, hiszen ez életem legjelentősebb és egyben legkedvesebb hobbija: a nagybetűs Olvasás.

Az olvasás 7 hete - menetrend

A molyon megrendezett Az olvasás 7 hete esemény keretében a következő témák kifejtésére nyílik majd lehetősége a lelkes könyvesbloggernek. Bár szívesen írnék az összes témáról, mert szerintem mindegyik megérdemelné, mindenesetre a pirossal kiemeltekről már majdnem biztos, hogy lesz szó a blogban az elkövetekezendő 2 hónapban...már alig várom :)))

 I. hét (júl. 4-10.)
Az első könyvélmény(ek)
Ki adott először könyvet a kezébe? Kinek a hatására kezdett el olvasni?
Könyvek, amiket utált, de mindenki más szerette
Könyvadoptáció: vegyünk védelmünkbe egy kevésbé olvasott könyvet!
II. hét (júl. 11-17.)
Könyvtár vagy könyvvásárlás?
E-book vagy könyv?
Sorozatok: olvas-e, gyűjt-e sorozatokat?
Milyen rendszer alapján rendezi a könyveit? (ábécérend, műfaj, sorozat, szín, szerző szerint, stb.)
III. hét (júl. 18 – júl. 24.)
Mi alapján értékel egy könyvet? Mi alapján választja ki a következő olvasmányát?
Filmadaptációk: kedvencek, a legpocsékabb adaptáció
Miért vezet/olvas Ön könyves blogot? Van-e hatása egy-egy könyves blognak az olvasásra? (pl.: a következő olvasmányát egy blogbejegyzés hatására választotta ki) Van-e/Vannak-e kedvenc blogjai/bloggerei?
IV. hét (júl. 25 – 31.)
Védőbeszéd a szépirodalom mellett
Védőbeszéd a szórakoztató irodalom mellett
Ha a kedvenc írójával/íróival készíthetne interjú, ki lenne/kik lennének a kiválasztott(ak)?
A Moly.hu könyves közösségi oldal népszerűsítése
V. hét (aug. 1 – 7.)
Kedvenc műfajok
„Az vagy, amit olvasol”, azaz lehet-e valakinek a személyiségére következtetni az olvasmányai alapján?
Könyvek, amik megváltoztattak, amik hatottak rám
Milyen könyvet írna legszívesebben?
VI. hét (aug. 8 – 14.)
Klasszikusok kontra kortárs irodalom Magyar kontra külföldi irodalom, avagy miért félünk egy-egy magyar/külföldi író művétől?
Regények kontra novellák: Ön melyiket preferálja? Miért? Olvas-e novellákat?
Az iskolai irodalomórák bátorítanak vagy tántorítanak? Miért olvasnak egyre kevesebbet a fiatalok? Ön mit olvastatna az ifjúsággal?
VII. hét (aug. 15 – 21.)
Olvasási szokások változása Évszakok és könyvek, avagy milyen könyvet olvas tavasszal, nyáron, ősszel, télen?
Olvasási szokások: hol, mikor olvas szívesen? (otthon, tömegközlekedésen, parkban, erkélyen, reggel, délben, este, stb.)

Nos, öhm, mintha kicsit sok lenne a piros *fejvakar* De ha már egyszer egy ilyen esemény keretében alkalmam nyílik írni ezekről, ki is használom, méghozzá alaposan.
És íme, a logó, ami a blog oldalán is megtalálható, és minden ilyen témájú bejegyzés végén itt lesz. Olyan helyes az a kis kukac, nem? :)

Ki dönti el, hogy kik viseljenek csíkos pizsamát és kik uniformist?

John Boyne: A csíkos pizsamás fiú

Bruno átlagos német kisfiú, akinek az élete egy szempillantás alatt felfordul, amikor egy délután arra ér haza, hogy szép és elegáns házuk félig összecsomagolva – elköltöznek Berlinből. Bruno kénytelen otthagyni addigi (túlságosan is) kényelmes életét, a legjobb barátait, de továbbra is el kell viselnie a nővérét (aki egy Reménytelen Eset), és ráadásul, egy olyan helyen kell továbbélnie, aminek még a nevét sem tudja, hogyan kell kiejteni: Auz-vicc, mégis miféle hely ez? A kisfiú a szobája ablakából egy titokzatos helyre lát, egy magas kerítés mögött sok csíkos pizsamás embert és katonákat, pont olyanokat, mint az  édesapja. Brunonak sejtelme sincs, mi lehet ez, így aztán felfedezőútra indul a kerítés mentén, és a túloldalról megismer egy vele azonos korú kisfiút, Smuelt. A két gyerekkel két, egymással szöges ellentétben álló világ találkozik – és milyen remekül megértik egymást. De a kerítés mindvégig elválasztja őket, így aztán, mielőtt Bruno visszaköltözne Berlinbe, kieszelik az utolsó, nagy kalandjukat: Smuel szerez egy csíkos pizsamát Brunonak, hogy együtt játszhassanak végre és hogy megpróbálják megkeresni Smuel édesapját. És a két kisfiú eltűnik a kerítés túloldalán…

Amilyen rövidke ez a könyv, úgy üt elemi erővel. Mindaz a gyermeki naivitás, amin keresztül az író (nem mellesleg zseniálisan) láttatja ezt a borzalmas helyzetet és világot (soha nem fogom megérteni egyébként, hogy a Holokausztot hogyan lehet tagadni, de ez most mindegy is, csak ezzel a témával foglalkozva ez gyakran eszembe jut), ha ez lehetséges, még borzalmasabbá teszi a történetet. Onnantól, hogy Bruno először kinéz az ablakán és meglátja a tábort, végig rázott a hideg. És én, aki majdnem mindenen képes vagyok sírni, le sem tagadhatnám, hogy megkönnyeztem a végét, de rendesen.
Még egy mellékszál volt rám erős hatással, mégpedig Pavel, az orvos, aki zöldséget pucol a vacsorához. És akinek a munkáját le kell tagadni, amikor ellátja Bruno sérülését. No igen.

A filmmel pedig várok pár évet még egy kicsit, mert a történet valószínű még kísérteni fog egy ideig, főleg az a mondat, amit a post címéül választottam. Istenem, milyen döbbenetesen igaz.
10/10

A tények:

olvastam: 2011. május 27-29.

forrás: városi könyvtár, Szfvár

fordította: Szabó Mária

eredeti cím: The boy in the striped pyjamas

terjedelem: 172 oldal

Ciceró Könyvstúdió, 2007

Délutáni üres órám végeredménye...

...ez az új design, mert a régit már nagyon untam, és nem is tetszett túlságosan, olyan sablonos volt.
Ezzel viszont igyekeztem a saját ízlésemet is sugallni, a pasztell színekkel, a rengeteg barnával, amiről nekem rögtön egy bécsi kávéház ugrik be :) És mondanom sem kell, hogy a háttér szótöredékei alapján ott is német nyelvű a szöveg, úgyhogy tényleg le sem tagadhatnám.

Remélem, hogy nem csak nekem tetszik ennyire, illetve hogyha valami gond adódik, nem olvasható a szöveg, vagy ilyesmi, akkor szól az a pár kósza ember, aki néhanapján betéved ide :)

És hogy borzoljam a kedélyeket, coming soon:
Neil Gaiman: Csillagpor
Diane Setterfield: A tizenharmadik történet (mert kivégeztem az első könyvet a Lobo által szervezett 12-es játékon, óóó, igen :D)
Agatha Christie: Egy marék rozs

Továbbá gondolkoztam egy bejegyzésen a könyvsorozatokról azok alapján, amiket a többi blogban olvastam, ebből fakadóan írnék a Twilight-hoz fűződő viszonyomról, de mindez majd csak azután, hogy túléltem az eheti csütörtököt.

Utána megváltom a blogvilágot, óóó, igen.

Egy apró kis tény: meg fogsz halni

Markus Zusak: A könyvtolvaj

Nem mintha ezzel az "apró kis ténnyel" nem lennénk tisztában, de a Halál, ennek a páratlan regénynek a még páratlanabb elbeszélője mindent kíméletlenül az olvasó arcába vág. A könyvtolvaj történetét is.
Liesel Memingert édesanyja kénytelen nevelőszülőkhöz adni a második világháború idején. Egy München melletti kis faluba, Molchingba utaznak, és a kislány öccse a vonatút során meghal. A temetésén a sírásó zsebéből kiesik egy könyv - egy sírásással kapcsolatos kézikönyv. És ez egyben a könyvtolvaj karrierének kezdete is.
A kezdeti nehézségek ellenére Liesel hamarosan beilleszkedik az új környezetébe, ebben főleg új papája, Hans nagy segítség, aki hatalmas szeretettel és megértéssel fordul az elveszett lány felé. Hogy a rémálmait elűzze, éjszakánként olvasni tanítja Liesel-t. És amikor A sírásó kézikönyvét már keresztül-kasul végigolvasta, valamint a nevelőszülőktől karácsonyra kapott két könyvet is kívülről tudja, Liesel újra könyvet lop. És még nagyon sokat a történet során.
A legtöbbet mégis egy kézzel festett, a Mein Kampf fehérre festett lapjain megalkotott könyvecske, A fölöttemállók jelenti számára, amit Max, a pincéjükben bujkáló zsidó fiatalember készített neki. Max, aki a pincében arról fantáziál, hogy Hitlerrel boxol. És nyer. Max, akit a bombatámadások idején kénytelenek a sekély pincében a sorsára hagyni. De ilyenkor legalább kinézhet az ablakon a csillagos égre. És aki inkább otthagyja a biztonságos búvóhelyet a majdnem biztos halál ellenére, hogy ne sodorja bajba ezt a számára kedves családot.
Lieselnek egy idő után rutinná és élvezetté válik a lopás. A polgármesterék könyvtárából viszi el a könyveket, miután a házban már nincs szükség a nevelőanyja munkájára, és mert szánalmasnak tartja a polgármesternét, aki nem tudott túljutni a fia halálán. A lopásokban és Liesel egész életében nagy szerepet játszik a legjobb barát, Rudy (a név maga már ér pár csillagot a szememben - oh, az elfogulatlanság mintaképe XD), a helyi Jesse Owens. Szegény Rudy, aki végig egy csókért könyörög Lieselnek. És élve soha nem kapja meg.A könyvtolvaj tolvajlásaiban nincs semmi rossz szándék. Lieselnek a könyvek jelentik a támaszt a légiriadók idején, amikor a felolvasásával tartja a lelket a többiekben is. A felolvasásai Frau Holtzapfelnél, akitől mindkét fiát elveszi a gyilkos háború. És Max másik hátrahagyott története, a Szórázó a támasz, amikor a Papát is elviszik ebbe a borzalomba.
Amikor pedig a bombák már nem csak Molching mellett hullanak, Liesel életét megint a könyvek mentik meg, az ő könyve, ez a szívszorító történet, amit a pincében próbál szavakba önteni.

Azt hiszem, akár órákig is tudnék áradozni erről a könyvről, ami hűen bemutatja, hogyan élhették meg a "náci Németország" hétköznapi lakói, és főleg a gyerekek ezeket az időket, Hitler ideológiáját, a zsidóüldözést. Az utolsó 20 oldalon már nem láttam a könnyeimtől.
A Halál elbeszélésmódja még különlegesebbé teszi a regényt, a szarkazmusával, szókimondásával, gyakori "kiszólásaival" az olvasóhoz, a "haláli" megjegyzéseivel. És emellett német nyelvleckének sem utolsó :)

Ilyen témájú és mélységű műveket olvasva érzem át igazán, mekkora mázlista vagyok, hogy olyan korba és helyre születtem, amikor és ahol nem pusztít ez a borzalom. És hogy az én hatalmas problémáim és szívfájdalmaim mennyire eltörpülnek azokéi mellett, akik háborús időkben éltek.
10********/10
Kedvenc lett.

A tények:

olvastam: 2011. április 25. - május 1.
forrás: városi könyvtár, Szfvár
eredeti cím: The Book Thief
fordította: M. Nagy Miklós
terjedelem: 598 oldal
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010

PS: Talán nem teljesen vág a témába, de a Halál nem itt lett a szívem csücske, hanem itt: http://www.youtube.com/watch?v=wvaNhJxud34  ;)

A kotnyeles kerítőnő

Jane Austen: Emma

Emma Woodhouse a legtöbb tekintetben olyan, mint az összes többi angol ifjú hölgy: csinos, eszes és jómódú. Csakhogy a legtöbb lánnyal ellentétben Emmának esze ágában sincs férjhez menni, ehelyett minden tőle telhetőt megtesz, hogy a környezetében élőket összeboronálja. De ezen vállalkozásai sok esetben több kárt csinálnak, mint hasznot, főleg ami ismeretlen származású, butuska barátnőjét, Harriet Smith-t illeti. Emma szinte megtiltja a szörnyen befolyásolható lánynak, hogy feleségül menjen a józan gondolkodású, gazdálkodó fiatalemberhez, Robert Martinhoz, ehelyett mindenáron meg akarja változtatni a lányt, hogy aztán hozzá méltó férjjelöltekkel bombázhassa.
Először Mr. Elton, a lelkész a befutó, és úgy fest, Harriet képes is beleszeretni, szinte parancsra. De Mr. Elton Emmát szereti, aki viszont egyáltalán nem viszonozza azt - így aztán a sértődött lelkész egy bath-i kiruccanásról nősen tér haza. Emmának azonban ideje sincs csüggedni: lefoglalja Mr. Frank Churchill, volt nevelőnőjének mostohafia, aki látogatóba érkezik apjához és annak új feleségéhez. Miss Woodhouse-t ekkor legyinti meg először az eddig számára ismeretlen érzés, bár ő sem érti pontosan a saját érzelmeit. Nem töri viszont össze a fiatalember titkos eljegyzésének híre, ismét a barátnőjéért aggódik: azt hiszi ugyanis, hogy Harriet szereti Mr. Churchill-t. Ennél nagyobbat nem is tévedhetne, hiszen Miss Smith Mr. Knightley-t, Emma sógorát szemelte ki magának. Amikor mindez kiderül, Emmát magát lepik meg legjobban azok az érzések, amikkel számot kell vetnie...
Az Emma semmiképp sem tér el a többi Austen-regénytől, ami a romantikus miliő megteremtését, a bálok, hatalmas udvarházak, csipkék és hódolók világát illeti - mindez itt is tökéletes. De az összes eddigivel ellentétben (vegyük csak Eliza Bennett-et, Marion Dashwood-ot vagy Fanny Price-t) egyik főszereplővel sem lehet igazán azonosulni: egyikük idegesítőbb, mint a másik :) De éppen ezért nem tudtam nem imádni: a remek jellemábrázolás és egyben jellemkritika miatt.
A közepétől, vagyis inkább a regény utolsó harmadában, amikor Emma végre elkezd komolyabban magába nézni, őt is egyre jobban megkedveltem, így aztán már csak feleannyira irigyeltem, amikor megkaparintotta a legtökéletesebb férfiút a regényben.
És persze: a cukormázasan boldog befejezés, amikoris az összes addig függőben lévő kapcsolat, szerelem, élet és sors megoldódik, méghozzá a legkedvezőbb módon. És amilyen szentimentális nőszemély vagyok, én ezt még mindig elhiszem :)
10/10, én nagyon szerettem.
Ezennel Jane Austen életművét kivégeztem.
Csak ne imádnám ennyire.
Kezdhetem elölről :)

PS: Egy kis csalás: én nem ezt a kiadást olvastam, hanem a Lazi Kiadósat, de annak a harsány, narancssárga borítója egyáltalán nem illik a regény hangulatához, az Ulpiusos sokkal..."austenosabb" :)

A tények:

olvastam: 2011. március 11. - április 29.
forrás: városi könyvtár, Szfvár
eredeti cím: Emma (minő meglepetés :D)
fordította: Csanak Dóra
terjedelem: 428 oldal
Lazi Könyvkiadó, 2010
 

Egy borzalmas város

Stephen King: Borzalmak városa

Ben Mears még kisfiú volt, amikor fogadásból bement a lakhelyén található, a városkát rettegésben tartó Marsten-házba, aminek tulajdonosa felakasztotta magát az egyik emeleti szobában, miután megölte a feleségét. Ben ekkor olyasmit látott, amit képtelen aztán elfelejteni: Marsten gerendáról lógó, el nem oszlott, vigyorgó holttestét. Felnőtt férfiként és sikeres íróként visszatér Jerusalem's Lot-ba, hogy szembenézzen a kísértő múlttal, ám ehelyett még szörnyűbb démonokat talál...
Ben megismeri a fiatal és szép Susan-t, és kölcsönös vonzalmuk hamarosan szerelemmé alakul, de az idill még el sem kezdődik, már vége is szakad, amikor a Marsten-háznak új lakói akadnak, a titokzatos műgyűjtők, Mr. Straker és Barlow. Ezzel kezdetét veszi a borzalom: a titokzatos eltűnések, sorozatos halálesetek, visszajáró lelkek - a kisváros egyre inkább elnéptelenedik, hiszen egyre többen állnak át a "sötét oldalra", tudtukon kívül. A gonosz ellen egy maroknyi csapat veszi fel a harcot, Ben vezetésével: Susan, Mr. Burke, az irodalomtanár, dr. Cody, a városka orvosa, Callahan atya, és egy rettentő bátor kisfiú, Mark Petrie. Ám végül ők is sorban elbuknak, és 'Salem's Lot sorsa végképp kilátástalanná válik...
Vámpíros is, King is, kell ennél több?!
Nem! :)
Régen féltem már így könyvön, sokszor voltam a határon, hogy "most akkor beteszem a hűtőbe, amíg nem késő" :) Aztán rájöttem, hogy nem kellene este olvasni, de sokszor még a délelőtti olvasás hatása is kitartott egy éjszakán keresztül is.
Nem vette át a helyét a kedvenc Kingemtől, a Christine-től, mindenesetre az egyik legjobb, amit olvastam tőle.
Igazából sejtelmem sincs, van-e még valaki, aki miután King-regényeket olvasott, beteszi a lábát Maine államba...én lemondanék róla, köszönöm :)
10/10, itt is köszönet Morn az ajánlásért ;)

A tények:
forrás: VOKE könyvtár, Szfvár
terjedelem: 502 oldal
fordította: Gecsényi Györgyi
eredeti cím: 'Salem's Lot
Árkádia, 1991

A költészet napjára

Az ünnepelttől, az egyik leggyönyörűbb.
Szép versekben gazdag költészet napját mindenkinek :)

József Attila: Óda

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

1933. június


P.S.: Egyszer majd lesz ám normális bejegyzés is. De tényleg. Becsszóra.

Toszkán idill

Frances Mayes: Napsütötte Toszkána

Frances és férje, Ed, az amerikai házaspár sokak szemében elhamarkodott, de mindenki lelkében dédelgetett ötletet valósít meg akkor, amikor házat vesz a festői Toszkánában. Az olaszországi élet szépségeinek és nehézségeinek egyaránt krónikája ez a könyv, amiből megtanulhatjuk, hogyan újítsunk fel egy romos cortonai villát, hogyan húzzunk fel egy etruszk falat a kertünk végében, hogyan szüreteljünk olajbogyót és mindenekelőtt: hogyan főzzünk "olaszosan"? :)
A gasztronómiával teletűzdelt és sok olaszos bájjal és temperamentummal meghintett nemgalaxis útikalauz és felújítási munkanapló igazából felér egy nyaralással, főleg a februári zimankó közepén, hiszen minden lapja visszatükrözi a ragyogó itáliai napfényt és a pozitív életszemléletet. A gyönyörűbbnél gyönyörűbb olasz szavakon, mint rögtön a ház neve, a Bramasole, a costanaccio (ami egy toszkán édesség), esetleg a papperdelle (széles metélt), külön élvezet elmerengeni.
Az viszont tény, hogy a korábban látott film kedvéért "kissé" felturbózták a sztorit - a könyvből például rettenetesen hiányzott Marcello :):):)
Azzal együtt, hogy az írónő stílusa és kijelentései nem mindig voltak ínyemre, élvezettel süttettem magam a "toszkán Nap alatt".
9/10. A legjobb receptek kijegyzetelve, toszkánai élet nyaralás eltervezve :)
És egy jótanács: éhesen nem szabad olvasni ezt a könyvet, mert olyan lakomákat főz meg és ír le benne, hogy ihaj XD

A tények:  Olvastam: 2011. február 17. - március 3.
  Forrás: a magyartanárnőm (na ilyen se volt még :))
  Fordította: Sümegi Balázs
  Eredeti cím: Under the Toscan sun
  Terjdelem: 323 oldal
  Tericum Kiadó, 2001

Amikor a fehérvári molyok ötödszörre is összejöttek :)

Mivel én még csak zsenge blogoló vagyok, megkaptam a megtisztelő feladatot, hogy a fehérvári molyklub aktuális krónikása legyek, ezzel a saját előmenetelemet és a köz érdekeit is szolgálva. Tehát most summáját írom a tegnapi délutánnak-estének :)

A hivatalosan 13 órakkor kezdődő találkozó ismét a VOKE könyvtárban került megrendezésre, mindenki kedvenc könyvtárosa, Brigi jóvoltából, szerintem elmondhatjuk, hogy ez immár fehérvári molyok hivatalos könyvtára. Én csak 15 óra körül estem be a fránya suli miatt, ekkor már a társaság nagy része javában beszélgetett: @DAndrea, @Miestas, @Morn, @FruzsinaRacz, @janeeyre, @Zoltán, a meglepetésvendég @Princze és csodálatos vendégművésznőnk, @Nita_Könyvgalaxis :) Az asztal megrakva mindenféle földi jóval, szokás szerint, majd megérkeztek a többiek is, személy szerint @Nusii, @mazsa, @Amrita és @Eszter0119, és bele is vágtunk a délután fő programjába, az Activityzésbe. Két csoportban játszottunk, az egyikben Miestas, Princze, Nita, Angel és mazsa, a másikban Fruzsi, Morn, Zoltán és jómagam, valamint táblácskán a mi oldalunkat erősítette @piciszusz és @VikHtor is :) 

Nem is az a lényeg, hogy ki nyert (igen, az előbbi csapat :)), hanem hogy rengeteg mindent megtudtunk, például:

•  nem tudom lerajzolni az Urak és játékosokat, sőt, egyáltalán nem tudok rajzolni, a A legyek ura-rajzomon a legyeket madártól a kecskéig mindennek tippelték :)
• léteznek olyan könyvek, mint például a Kecskerúzs
• a Száz év magányt nagyon nehéz elmutogatni, viszont Zoltán simán ki tudja találni, sőt, a szerelemből a Szerelem a kolera idején-t is rávágta, elvéve ezzel Nitától az esélyt, hogy kolerában elhunyt emberek halmait rajzolhassa le :)
• nagyon meggyőző holttest tudok lenni a könyvtárban :)
• majdnem minden könyvcímben van állat, ami az esetek döntő többségében macska :)

A játék után szó szót követett, beszélgettünk a ferde hajlamú tanárokról, a röhejes nevekről és a horrorhoz fűződő viszonyunkról is. Hatalmas siker övezte Princze isteni sütijét, megtudtam, hogy a nude reading bizony sexy (mert én erről eddig bizony lemaradtam, pedig van benne valami :)) és láttunk igazi madárgyűrűket is, Amrita jóvoltából.
A könyvtári záróra és @peti_bácsi csatlakozása után a székhelyünket áttettük a Kafkabeatbe, ahol amíg el nem kezdődött a Barcsay Jenő Emlékzenekar érdekes, és bizony hangos koncertje, tovább folytattuk a beszélgetést, megtudtuk, milyen a meggysör (fura) valamint hogy Eszter szereti az Abbát és Angel-lel mindketten 30Y-fanok vagyunk :)
Itt ismételten köszönjük Zoltánnak, hogy elkísért minket a buszpályaudvarig, ahol Morn felszállt a hazafelé tartó buszra, Angel-lel pedig továbbmentünk, GYALOG!!! XD
Ha jól összeszámolom, 8 órát töltöttem el molykörben a délután folyamán, és talán nem meglepő, hogy alig tűnt valamennyinek. Közhely, de igaz: jó társaságban csak úgy repül az idő. És szerintem egy emberként örültünk, amikor Nita azt mondta, ez volt az egyik legjobb molytali, amin valaha részt vett :)
Jövő hónapban találkozunk!!! ;)
P.S.: Remélem, a küldetést sikeresen teljesítettem! :)

(Rém)Álmaim könyvtárosa

(Elöljáróban: nem ígértem, hogy csak könyvekről fogok írni, és főleg úgy, hogy alig van időm olvasni, más témákat is érinteni fogok. Én kérek elnézést.)

12 éves korom óta járok ugyanabba a könyvtárba, tehát már-már törzsközönségnek számítok. Először a gyerekrészlegen voltam tökéletesen otthon, aztán fokozatosan mélyedtem el a picike, de barátságos intézmény kínálatában. Volt egy kedvenc könyvárosom: mindig kontyban hordta a sötétbarna haját, finom szépségű volt, mint egy Austen-hősnő, és bármit kérdeztem vagy kértem tőle, mosolyogva válaszolt.
De aztán egyre ritkábban volt ott, és a másik könyvtárost már nem sikerült a szívembe zárnom, főleg egy sokat emlegetett incidens után, amikoris megérdeklődtem tőle, hogy mivel nem találom az Interjú a vámpírral-t a polcon, megnézné-e másik fiókkönyvárban vagy hasonló. Teljes döbbenettel bámult rám, én pedig teljesen döbbenettel vissza, miután kijelentette: "De hát az egy film!!!" Itt feladtam, inkább nem kérdeztem semmit, és nem voltak problémáim.
A végső csalódás azonban akkor ért, amikor a következő könyvtáros munkába állt, körülbelül fél éve. Semmiképp nem akarok felsőbbrendűnek tűnni, de egyszerűen: buta. Nem csak azért, mert azóta sem volt képes elsajátítani a számítógépes kölcsönzési rendszert, hanem mert a szavain, az írásán, a modorán látszik és hallatszik. Ez még önmagában nem lenne probléma, de hogy ezzel hétről hétre a könyvtárban kell szembesülnöm, nagyon fáj.
Mi családilag járunk könyvtárba, Anyu az öcsém és én, lerakjuk az asztalra a visszahozott könyveinket, a tetejükre az olvasójegyet, és szétszóródunk az érdeklődési területeinknek megfelelően, hogy aztán néha találkozzunk, megosszunk esetleges új felfedezéseket. Múltkor kedvenc könyvtárosunk kicsit összekeverte az olvasójegyeket, így az öcsém könyveit az anyu olvasójegyére kölcsönözte ki és fordítva. Ami nem lenne egetrengető probléma. Egyszer. De mindig történik valami gikszer, "ó, ezt a kölcsönzést most véletlenül visszavettem?", "most ezek a könyvek azokat amiket már leolvastam vagy amiket még nem?" und so weiter. Alapvetően türelmes ember vagyok, de ez már nekem is sok. Könyvekről főleg nem merem megkérdezni, amióta L.M. Alcott Jo fiai című regényének címében a Jo nála kiejtés szerint is "jó" volt, valamint láttam, hogy harmadik nekifutásra tudta azt leírni, hogy "október".
És közben vannak könyvtárosok, akiknek nincs állásuk, mert ilyen emberek töltik be? Hiába könyvtáros a hölgyemény, nem tudom kinézni belőle, hogy elolvasott akár egy klasszikusnak nevezhető könyvet. Biztosan nem osztaná a lelkesedésemet Shakespeare szonettjei, az orosz realista regények vagy a Nyugatos költők iránt.
Hiszem, hogy vannak olyan könyvtárosok, mert volt szerencsém találkozni már eggyel. (remélem, ha esetleg olvasod, Brigi, tudod, hogy rólad van szó :)) Aki szeret olvasni, akivel igazán lehet könyvekről beszélgetni. Aki nem csak úgy a könyvtárban dolgzozik, hanem tényleg könyvtáros.
Múltkor már javasolták többen, hogy akkor járjak másik könyvtárba. Valószínűleg elérkezett az ideje, ez a pénteki látogatás úgy felbosszantott, hogy legszívesebben sikoltoztam volna. Csak nehéz otthagyni a könyvtárat, ahol úgy igazán belevetetettem magam az olvasásba, ahol tudom, hova kell nyúlnom, hogy ott legyen a Rudolf trónörökösről szóló könyv, amit csak én olvastam, de már százszor, ahol az ingyenesen használható számítógépekre mindig túljelentkezés van, de a polcoknál csak egy-egy ember válogat, és ahol nincs egy épkézláb könyvtáros. De ez mégiscsak az én megszokott könyvtáram, és rossz érzés, hogy már nem szeretek odajárni.
Visszatérek a megyeibe, ahol 3 éve olyan elveszettnek éreztem magam az óriási polcok és a felnőttek között. Most viszont szükségem van rá, hogy visszadja a hitemet a könyvtár intézményében és a könyvtárosban, mint titulusban.

A szerelem sohasem változik. Csak az élet.

Lisa Jewell: Vince és Joy
Vince Mellon és Joy Downer szerencsés és szerencsétlen emberek egyszerre: egy kamaszkori nyaraláson találnak egymásra, és hihetetlen lelki kapocs alakul ki közöttük. De egy csúnya családi ügy miatt elszakadnak egymástól, és sok éven át nem is tudnak a másikról. De mindkettejükben ott motoszkál a gondolat: mi lehet Vele...?
Egyikük élete sem úgy alakul, ahogy tervezték: Joy mindennapjait egy rossz házasság keseríti meg egy férfival, akit sosem szeretett, Vince pedig hiába alapít családot, ez sem hozza meg a boldogságot. Nem tudják elfelejteni egymást, hiszen mintha a sors is azt akarná sugallni, hogy ők ketten összetartoznak. És végül, 500 oldalnyi viszontagság után sejthető, hogy Vince és Joy végre újra egymásra találnak.
Ez a regény engem nagyon felidegesített. Az elején magával ragadott a szerelem, hogy aztán a mű közepén a padlóra küldjön. És nem tudtam együttérezni sem Joy-jal, aki képes volt hozzámenni egy férfihoz, akit nem szeretett, és éveken keresztül volt hajlandó tűrni neki, Vince-szel szintén nem, hiszen nem tud kitörni a saját hétköznapiságból, nem látja, hogy a felesége megcsalja.
A főszereplők csak hosszú idő és szenvedés árán tudnak kitörni a saját kelepcéjükből, hogy végre folytathassák azt, ami azon a régi nyaraláson elkezdődött. De ezt soha nem tudjuk meg, mivel az írónő a gyönyörű végkifejlettől "menti meg" az olvasóját: Vince becsenget Joy ajtaján, és vége. Nagy kár.
Lehet, hogy az élet ilyen, hogy elsodródunk egymástól, hogy sokáig élünk boldogtalanul, reményvesztetten, hogy nem tudjuk áttörni a saját korlátainkat. És tudom, hogy nagyon szentimentális, de én egy romantikus regénytől másféle romantikát várnék.
Valószínűleg rosszkor talált meg, egyszerűen nem tudtam értékelni, még akkor sem, ha az igazi mondanivalóját értem. Értem én, csak fel nem foghatom.

6/10, ez most bizony nem "jött át".

A tények:
olvastam: 2011. január 20. - február 9.
forrás: városi könyvtár, Szfvár
eredeti cím: Vince and Joy
fordította: Vágó Anikó
terjedelem: 541 oldal
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2009

Az Árnyékvilágon innen és túl

Spirit Bliss: Árnyékvilág

Bár alapvetően vonzódom a Twilight-tal kapcsolatos dolgokhoz, több ilyen témájú fanfiction-höz is volt már szerencsém, de Spirit Bliss írásai eddig elkerültek, mígnem aztán valamelyik nap az egyik osztálytársam kezében megláttam, és mivel még aznap elolvasta, azon nyomban kölcsön is adta. Vörös pöttyösben én még nem csalódtam (olyan nagyot), úgyhogy lelkesen vágtam bele az újabba.
A történet Adam Swansonról, a fiatal és hirtelen befutott színészről szól, aki egy fogadáson találkozik Camillával, egy festőlánnyal, aki a legtöbb nőnemű élőlénnyel ellentétben nem elvakult rajongással viseltetik Adam iránt. Alakulófélben lévő románcukat viszont megzavarja mind az Adam-et övező hisztéria, mind egy őt zaklató őrült rajongó, aki rajongása tárgyáért akár gyilkolni is képes...a vége viszont az abszolút, tökéletes, cukormázas happy end, mi más is lehetne :)
A történet klisék sorozata, ez már az ajánlóból kiderül, és körülbelül a negyedétől biztosan tudod, ki lesz a hunyó, valahogy mégis olvastatja magát. Bár nem szépirodalmi, a stílusa mégis gördülékeny, a szereplők szerethetők...kivéve talán Adam. Az író nem is titkolja, hogy a főhősét egy az egyben Robert Pattinson eddigi élete ihlette (sőt, a zárójelenetben maga Rob is megjelenik), ami nem is feltétlenül baj, de attól még lehetett volna legalább egy kicsit más...mert a kékesszürke szem és a folyamatos hajturkálás mintha túlzottan is ismerős lenne...
Spirit Bliss könyve párnapos, egyszeri kikapcsolódásnak remek, viszont nem venném egy kategóriába a szépirodalmi könyvekkel, sem a témát, sem a nyelvezetet tekintve, ami bár olvasmányos, mégis vannak benne olyan megbicsakló, "döcögős" mondatok, amit ebben az esetben nem róhatok fel a hanyag fordítónak sem. A romantika romantikus, talán túlzottan is az, de még mielőtt zavaróan cukormázba csapna át, történik valami tragikus is. Bár végig tudod, ki lesz a "gonosz", az utolsó harmadban azért még érnek váratlan fordulatok, amit értékelek, egyedül a végét érzem összecsapottnak és az a fajta túlcsordulás már az én romantikus lelkületemnek is sok :)
Kikapcsolt, megnevettetett, nem kellett rajta gondolkodni, és a Vörös pöttyös könyveknek az én szememben ez is az első számú küldetésük.
Számosítva 7/10-re értékelném, középkategóriás modell, nem szeretném hetente lekapni a polcról, viszont az íróját megjegyzem, mivel szerintem tudna ennél még jobbat is, azt pedig kíváncsian várom majd (csak ne Árnyékvilág 2. legyen, könyörgöm!!!!).

A tények:
olvastam: 2010. január 18. - január 20.
forrás: osztálytárs kezéből kinézve - nagyon meggyőző tudok lenni, ha könyvről van szó :)
terjedelem: 349 oldal (az olvasói véleményeket túlzott elfogultságuk miatt nem bírtam végigolvasni, így azt nem számolom bele, én kérek elnézést)
Könyvmolyképző Kiadó, 2010



Profilozás alapfokon

Max Allan Collins: Gyilkos elmék - Egy fenevad profilja

Mostanság hétköznap esténként csak úgy dőlnek a TV-ből a mindenféle helyszínelős sorozatok, de nekem mind közül a Gyilkos elmék a kedvencem. Valószínűleg azért, mert a gyilkossági nyomozás egy nagyon érdekes oldalát mutatja be, a tettes pszichológiai elemzését, vagyis a "profilozást".  Ezért is örültem nagyon, amikor pár történet megjelent könyv formában is, de mintha éreztem volna, hogy nem érné meg megvenni, úgyhogy szépen megvártam, amíg beszivárgott a könyvtárba...és milyen jól tettem!
A történet szerint az FBI viselkedéskutató egysége egy olyan chicagói tettes után nyomoz, aki más híres sorozatgyilkosokat másol, többek között Sam Fiát, Ted Bundyt és Jeffrey Dahmert. Így nehéz a személyiségének megítélése, hiszen más gyilkosokat tükröz, de végül az FBI-ra jellemző profi profilozással járnak az ügy végére (a poént nem lövöm le, hátha ezzel a posttal nem veszem el valakinek végleg a kedvét, és megpróbálkozik az elolvasással).
A könyvben az a jó, hogy párhuzamosan fut a nyomozás és közben a gyilkos szemszögéből is megismerjük az eseményeket. De nagyjából ennyivel véget is értek a pozitívumok, amiket fel tudok sorakoztatni mellette.
A magyartalan fordítás szinte teljesen élvezhetetlenné teszi a történetet magát, és talán az sem ártott volna, ha a fordító belenéz a sorozatba, mielőtt kiadja a kezéből a munkáját, így talán nem használta volna a "profilozó" helyett az "elemző" kifejezést, és az ügynökök sem lettek volna "felügyelő különleges ügynökök" (mert szerintem ilyen nincs). De nem csak a a nyelvezet idegesített, és ez már nem a fordító hibája sajnos: Rossi soha nem volt ellenszenves Reid-del szemben, és JJ szinte mindig kinn van terepen, nem csupán "összekötő". És halvány gőzöm nincs, miért hord mindenki papucscipőt XD
(azt már csak a zsugori énem jegyzi meg, hogy utolólag biztosan bántam volna, ha ilyen borsos árat adtam volna ki egy ilyen minőságű kötetért...)
Összességében: egy nagyon remek sorozat alapján, egy jó alapsztoriból egy harmatgyenge regény. Csak azért 5/10, mert a kedvenc karakterem, dr. Reid úgy összességében rendben volt :)

A tények:
olvastam: 2011. január 3. - január 9.
fordította: Rakoncza Richárd
eredeti cím: Killer profile
terjedelem: 302 oldal
JLX Kiadó, 2010