Egy kis zajláda, megint :)

Tudom, tudom, ennyit az én hatalmas kitartásomról, egy bejegyzés után feladtam a fergeteges új rovatomat (mondjuk arról nem tehetek, hogy nem adnak túl sok olyan filmet, amit szerintem megérné megnézni, no de mindegy is). Most viszont lesz pár olyan gyöngyszem, amit hiba lenne elmulasztani, éspedig:

2012. május 28. (hétfő), 17:00, M1  -  Liliomfi
A magyar színjátszás hőskorát idéző történetben a vándorszínész trupp éppen Balatonfüredre érkezik, ahol is Szilvay professzor gyámleánya és a nevelőnő nyaral. Mariska és Liliomfi, az ünnepelt színész, aki valójában Szilvay unokaöccse, minden előítélet ellenére egymásba szeretnek. Azt sem tudják, hogy a professzor már rég egymásnak szánta őket, bár találkozásukat nem is sejtette. A házasság feltétele, hogy Liliomfi hagyjon fel a színészettel. A szerelmesek bájosan csúffá teszik az ájtatos képmutatást, a mohóságot, a zsarnokoskodást, majd együtt kelnek útra Thália szolgálóiként.
Szigligeti Ede, Makk Károly, Darvas Iván, Krencsey Marianne, és még sorolhatnám - kicsit klasszikus. 

2012. május 28. (hétfő), 18:50, Viasat3 - Kedves John! 
John Tyree (Channing Tatum) halkszavú, jóképű hivatásos katona az amerikai különleges alakulatnál, aki eltávon van Dél-Karolinában magányos édesapjánál látogatóba. Savannah Curtis (Amanda Seyfried) gyönyörű, idealista főiskolás lány egy jómódú családból, aki a tavaszi szünetét tölti otthon. Egy véletlen tengerparti találkozásnak köszönhetően halálosan egymásba szeretnek. Életük addigi legboldogabb két hetét töltik együtt és a szerelmes boldogság, úgy tűnik, mindörökre eggyé kovácsolja őket.
Nicholas Sparks regényéből, menthetetlenül romantikusoknak.

2012. május 28, (hétfő), 20:50, Duna TV - Színes fátyol 
A középosztálybeli orvos, Walter és az elkényeztetett, felsőosztálybeli Kitty házassága elhibázott döntés volt. Kitty, férje munkája miatt, londoni életét hátrahagyva Sanghajba költözik, ahol rátalál a szerelem a helyi konzul személyében. Miután Walter felfedezi hűtlenségét, büntetésképpen a kolera által legsúlyosabban érintett területen fogad el egy állást, és ragaszkodik hozzá, hogy Kitty is vele tartson. Az utazás a gyönyörű távoli kínai faluba és az ott megélt szörnyűségek értelmet és célt adnak elveszettnek hitt kapcsolatuknak.
William Somerset Maugham regényének feldolgozása, ami remekül elegyíti a gyógyítást és a szerelmet - nem csoda, hogy imádom, ugye? Hogy a sármos Edward Nortonról már ne is beszéljünk... :)

Aztán...nagyjából ennyi is. Olyan kedvesek, hogy Pünkösdre összezsúfolnak egy rakás filmet, amiből meló választani, aztán hetekig megint a DVD-gyűjteményeden élhetsz. 

A leírások forrása: port.hu

Ő, József Attila

Az ajtók becsukódnak, kialszanak a fények, én pedig az emeleti kis ülőhelyemen annyira előrehajolok, amennyira csak bírok. Felcsendülnek az első hangjegyek, a függöny felgördül, én pedig már alig bírok magammal. És akkor meglátom. Egyedül áll, a színpad közepén, a reflektor csak rá fókuszál, fehér ingben az erős fény hatására már-már földöntúli jelenség. Háttal áll a közönségnek, és csak ekkor veszem észre, hogy nincs egyedül – mellette kisfiú, kezében ruhadarabokat tart. Valaki megszólal: „Az a szerencsétlen, aki ezeket a sorokat papírra vette, mérhetetlenül áhítozott szeretetre.”  Gombóc kezd formálódni a torkomban, ahogy a monológ hasonló stílusban folytatódik tovább, a kisfiú pedig előbb egy öltönyfelsőt, majd egy kabátot ad a férfi kezébe, melyeket felvesz. Alig várom, hogy megszólaljon, hogy énekelni kezdjen, amikor három reflektor gyullad ki a színpad hátulján, a férfi pedig tántorgó léptekkel, mégis hihetetlen elszántsággal megy egyenesen szembe velük. Egy a színpadon nem látható valaki felkiált: „Mit csinál, ember? Nem látja hogy jön a vonat? Ember a síneken, ember a síneken!!!” A gombóc a torkomban már hatalmas, amikor a reflektorok egyre inkább közelednek a fehér inges alak felé, majd mikor elérik, kialszanak, én pedig el sem hiszem, hogy már a darab első öt percén majdnem elsírtam magam. Így kezdődött számomra a 2012. február 14. este, a Madách Színház falai között, az Én, József Attila című darab megtekintésekor.

A következő jelenet még mindig a vasútállomáson játszódik, ahol a szemtanúk megállapítják, hogy ez az ember kétségkívül...halott. Az arca valami vászondarabbal letakarva, de a kegyelet megkívánná, hogy az egész holttestet lefedjék, így hát egy falitérképet raknak rá. Ezután a színpad hátulja szétnyílik, és ott áll a költőt megformáló Posta Victor, a reflektor még mindig őt világítja meg, megáll, és nézi a saját, letakart holttestét. Majd szavalni kezd: „Már egy hete csak a Mamára gondolok, mindig, meg-megállva…”, és nem is értem, hogy maradnak benn a könnyeim, az jut eszembe, hogy még két óra a darab, nem sírhatom végig!

De hál’ Istennek ezután megkezdődik a visszaemlékezés: színpadra lép Muri Enikő, Vágó Márta szerepében. Mesélni kezd, hogy ő milyennek látta József Attilát, amikor megismerte, majd tanúi lehetünk az első találkozás bájosan félszeg jelenetének és annak, ahogy a költő elszavalja a Tedd a kezed… című versét a lánynak, amitől bizony nem csak Márta hátán fut végig a borzongás. Kapcsolatuk ábrázolása olyan idilli, hogy egy kicsit elhittem, lehet jó vége ennek, úgy, hogy tudtam, valójában mi fog történni. Az első felvonás több humoros közjátékát köszönhetjük Vágó Márta édesanyjának és az őt alakító Dobos Juditnak, aki szerepe szerint olyan asszony, akinek a butuskasága hihetetlen lelkesedéssel párosul, ami az irodalmat, a műkedvelést illeti. A legszebb jelenet az Áldalak búval, vigalommal kezdetű vers szerelmi duettje, amit az asztalon állva, táncolva, boldogságot sugározva adnak elő, és én elhiszem, igazán hiszem, hogy boldog lesz a vége. De Attila kimutatja személyisége sötétebb oldalát is, amikor rettenetesen szeretné nem csak lelkileg magáénak tudni Mártit, és ez kisebbfajta erőszakoskodásba, majd dühkitörésbe megy át, ami, mit ne mondjak, elég félelmetes. A költő kapcsolatba kerül a proletármozgalommal is, Vágóéktól hazafelé tartva kötnek belé a külvárosban, hiszen öltönyét látva rögtön az értelmiséghez sorolják. Amikor megtudják, kiről van szó, vezérük szavalni, majd közösen énekelni kezdik a Tiszta szívvelt, ami ezredjére hallva is borzongatóan szép. Több tömegjelenet is megidézi a kommunista tüntetéseket, ezek zenéje meglepően modern, már-már rockos, de mégis teljesen beleillenek az előadásba. Márta távozása Londonba szívettépő jelenet, ahogy Attila bevallja kényszerképzetét, hogy a vonat elé akarja vetni magát, és ahogy elkeseredetten kapaszkodik a lányba…itt kezdem el felkészíteni magamat arra, amit egyébként tudok: nem lesz ennek egyáltalán boldog vége. Az elválás után a két színész egymás mellett ülve a színpadon idéz a költő és szerelmének levelezéséből – a leghátborzongatóbb, hogy eközben mögéjük a levelek másolatai vannak kivetítve, hiszen szóról szóra azokat mondják el.

„Kezdettől fogva tudtuk, hogy halálra van ítélve a mi szerelmünk.” Nem csoda, hogy ezek a szavak az egyébként is labilis Attilában micsoda katasztrófát idéznek elő. Az első felvonás monumentális zárójelenete a Nagyon fáj, ami bár az életműben nem ide tehető, teljességgel beillik a darab menetébe. Ebben a dalban több előző is megjelenik (remix, ha úgy tetszik), és a legvégén jönnek a fehér válaszfalak és a megvetett ágy – a szanatórium.

A második felvonás a Thomas Mann üdvözlése szavalatával kezdődik, majd visszatér a szanatóriumba. Ezután Kozmutza Flóra (Krassy Renáta) jelenik meg a színen, először ő is általánosságban beszél a költőhöz fűződő kapcsolatáról, majd következik a megismerkedés jelenete, majd a Rorschach-teszt, ezután rögtön a leánykérés, Attila szavai az egész közönséget mosolyra fakasztják: „Nem akartam rögtön megkérni, nehogy bolondnak higyjen!” – így hát várt 2 percet. Flóra betegsége megakasztja a költővel egyre szorosabbá váló kapcsolatát, a kórházban Illyés Gyula látogatja meg, aki már az első felvonásban feltűnik Vágóéknál, és nekem kezdettől fogva nem volt túl szimpatikus, mintha csak József Attila szerelmeinek hajkurászásából űzne sportot, és Flórával el is indul ekkor köztük valami, de a nő ekkor még ragaszkodik Attilához, sőt, megígéri neki, hogy a felesége lesz. A költő összeomlása azonban egyre közeleg, egyre gyakrabban gyötrik kényszerképzetek, amik látványos és egész félelmetes jelenetekben tűnnek fel. A végén pedig megismétlődik az elején is látott jelenet a szárszói állomáson, és semmivel sem kevésbé megrázó, mint először. Ekkor még feltűnik Márta és Flóra, előbbi szavai megrendítőek, arról beszél, mennyit köszönhetett a költő szerelmének, hogy milyen gyakran jutott eszébe élete során, befolyásolta döntéseiben az ő Attilkájának bölcsessége. Ekkor már nem fojtottam vissza a könnyeimet, szégyen, nem szégyen, régen sírtam már ennyire, főleg amikor legvégül József Attila egyik mosolygó képét vetítették ki a színpadon.

Amikor először hallottam erről a musicalről, hiába szeretem magát a műfajt, kissé furcsának tartottam. Aztán mikor megtudtam, hogy a dalok a költő verseinek megzenésített változatai, már sokkal inkább érdekelt a dolog. Utólag pedig nagyon nem bántam meg, hogy nyitott voltam erre az újszerű feldolgozásra: az egészben mérhetetlen tiszteletet éreztem, ami közelebb hozhatja a száraz tananyagot a diákokhoz, illetve József Attila tisztelőit a költő személyiségéhez.

Színészileg is szinte tökéletesnek tartom a darabot: bár először kissé csalódott voltam, amikor a kiírásban Posta Victor nevét olvastam Nagy Sándoré helyett, akit már többször láttam és szerettem, aztán rákerestem a színészre, és rögtön szimpatikusnak és pár részlet alapján tehetségesnek is találtam. A személyét körüllengi valami titokzatosság, amitől hiteles József Attila tudott lenni, színészi kvalitásai főleg a szélsőséges, szenvedős jeleneteket látva vitathatatlanok, a hangja pedig fenomenális – egy szó mint száz, új kedvencet avattam a magyar színészek körében J Muri Enikőre is kíváncsi voltam, a hangját eddig is szerettem, és ezek után azt mondom, igenis helye van egy zenés színházban, mert nagyon tehetséges, kár lenne érte, ha beledarálnák abba a popszemétbe, amit magyar könnyűzenének neveznek. Azokat a neveket, amik elsősorban szinkronként ismertek (gondolok itt Pusztaszeri Kornélra vagy Barabás Kiss Zoltánra), nem kell bemutatnom, egyedül a Flórát játszó Krassy Renátával nem voltam kibékülve, bár a hangja szép, valahogy nem lett szimpatikus, olyan távolságtartónak, nagyképűnek tűnt, persze első látásra nem akarom elítélni.  

Ettől eltekintve az egész darabról csak superlativusokban tudok beszélni, babonából műsorfüzetet sem vettem, mert nekem ezt még egyszer sokszor látnom kell.Csak ajánlani tudom, bárkinek, mindenkinek, aki más megközelítésben is vevő József Attilára. Akinek nem a kedvence, annak azért, hogy megkedvelje, aki szereti, annak azért, hogy még jobban megszeresse.

A végére az egyik kedvenc dalom a darabból, azóta is ezt dúdolgatom, csodaszép:

A cd-t nem tudom hogy fogom kivárni :)

Zajláda-figyelő

Nem sokkal ezelőtt szállt meg az ihlet, amikor a Viasat History-n lélegzet-visszafojtva és pislogásmentesen meredtem a Jane Austen rajongói című műsor ajánlójára. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki csak akkor kapcsolja be a tévét, ha valami olyan műsort talált, amiről tudja, érdemes lesz megnézni. Így hát arra gondoltam, megpróbálom hétről hétre előre kigyűjteni azokat a játék - illetve dokumentumfilmeket, amik érdekelnek és talán Titeket is érdekelhetnek könyvmoly-szempontból :)

Jane Austen rajongói: a már említett ajánló alapján jó kis dokumentumfilmnek tűnik, ami arra fókuszál, hogyan lett Miss Austen ismeretlen írónőből az egyik legismertebb angol szerző.
   Viasat History, február 14., 18:00
                              február 15.,  2:00
                                                   10:00

Miss Austen bánata: angol életrajzi dráma, amely arra keresi a választ, amin szerintem már minden Austen-regényt olvasó ember elgondolkodott: hogy tudott Jane ilyen romantikus regényeket írni úgy, hogy soha nem ment férjhez? Ki inspirálta vajon? Személy szerint az általam imádott Becoming Jane-hez képest is kíváncsi leszek a nívójára.
   Viasat History, február 14., 19:00
                              február 15.,  3:00
                                                    11:00

Galaxis Útikalauz Stopposoknak: nagyon kíváncsi leszek, hogy tudták ezt megfilmesíteni - könyvben nagyon tetszett, remélem itt sem ér csalódás. Törölközőt bekészíteni és a lényeg: NE ESS PÁNIKBA!
   Rtl Klub, február 18., 16:20

Amadeus: rendben, ez alapvetően nem könyves, de imádom, és ez az egyik film, amit próbálok mindenkire rátukmálni, csak nehezen sikerül. Nézzétek meg, ha még nem láttátok, azért, ha igen, akkor úgyis tudjátok miért. Számomra legalábbis megunhatatlan, és Mozart azért mégis Mozart.
  Duna TV, február 18., 21:40

Szerelmes Shakespeare: romantikus mese arról, hogyan keletkezett minden idők egyik leghíresebb drámája, a Rómeó és Júlia. Elsősorban romantikus lelkületű hölgyeknek ajánlanám, de szerintem korrajznak is remek.
   Story4. február 19., 20:00

Száll a kakukk fészkére: olvasni még nem olvastam, és inkább azzal kezdeném, de a filmadaptációról is jó véleményekbe botlottam. Ha mégsem, akkor bocsi!
   M1, február 19., 23:20
                   
Én magam is kíváncsi leszek, mennyire leszek kitartó tv-figyelő (értsd: jövő héten képes leszek-e megírni a következőt). Persze a pozitív visszajelzések lendítenek az önbizalmamon és a tv-újság böngésző kedvemen is! ;)

Egy trehány blogger levele elhanyagolt blogjához

Jajjj, szegény kicsi elhanyagolt blogom! *megsimiz*

Nem igazán úgy alakult a 2011. év vége, ahogyan terveztem, és ennek többek között te ittad meg a levét. Eltemetett a rengeteg tenni – és tanulnivaló, sokszor nem volt már energiám bejegyzéseket is gyártani, örültem, ha az olvasásra maradt egy kevés időm…

Olyan csúnyán nézel…tudom, tudom, minek mentegetőzöm, ha fontos lennél nekem, szakítottam volna rád időt. Elismerem, jogos, de csak részben. Elvégre, és ne haragudj meg, kérlek, de a blogolás nekem egy pihentető, magam szórakoztatására űzött hobbi, és ha nem ment, hát nem ment, nem akartam erőltetni, annak sem lett volna túl sok értelme, nemdebár?

Pedig ha tudnád, mennyi könyvet olvastam, amiről jó lett volna bejegyezni... az Interjú a vámpírral, Az ajtó, a Mellettem elférsz, a Gyémántfiú, A Mester és Margarita, az Anna Karenina, mind megérdemelték volna, hogy meséljek róla neked, meg annak a pár embernek, aki ide betéved.

De ne aggódj, nem fogok megválni tőled, mert tudom, hogy titkon néha aggódsz emiatt. Élvezem én az amatőr könyvesblogger szerepét, de most, értsd meg kérlek, elsősorban a tanulásra kell koncentrálnom, hiszen szűk 3 hónap és érettségi!!! Aztán, ha majd túlleszek az egész mizérián, ígérem, jövök majd gyakrabban, sőt, az is lehet, hogy egész gyakran!

Ugye nem haragszol rám túlságosan? Köszönöm. Mindjárt rittyentek egy statisztikázós bejegyzést (dr. Reid büszke lenne rám, tudom), de remélem, hamarosan jöhetek, és írhatok is, immár ténylegesen, a könyvekről és rólam.

Ölellek szeretettel: Dóri

Az utolsó 7

Félelmetesen hamar érkezett el, de íme, ez az utolsó bejegyzés az Olvasás hét hetének keretén belül. Ebben először is az olvasási szokásaim változásáról.

Nos, azok bizony változtak, mégpedig sokat, és persze a moly.hu hatására. Addig sokkal korlátoltabb voltam az olvasmányok kiválasztásakor, taszított, ami magyar, vagy ami régi. Vicces, hogy mára a klasszikusok a kedvenceim a kortársakkal szemben :) Sokkal inkább befolyásol mások véleménye, egy-egy értékelés, mások blogbejegyzései. De az olvasmányaimról és kiválasztásukról már sok szó esett az elmúlt hetek során, nem nagyon tudok újat mondani. Az hogy hogyan, pedig majdnem mindegy, csak legyen csend, mert akkor tudok leginkább a könyvemre fókuszálni, elmerülni benne. És bár most még papír alapú könyveket forgatok, szeretnék egy kindle-t is, nem pótlásként, csak kiegészítésként, és kérek mellé könyvillatú parfümöt, köszönöm.

Hogy hol és mikor olvasok szívesen? Legszívesebben otthon, vagy a kertünkben, de nem nagyon tudok pl. tömegközlekedés közben vagy az utcán olvasni, mert az kizökkent. És természetesen bármikor, de az esti pár oldal (amiből rendszerint aztán sok oldal lesz) már-már rituális, akkor is, ha éjfél van, anélkül egyszerűen nem bírnék elaludni. Napközben pedig amikor ráérek, és olvasni van kedvem, vagyis bármikor, amikor ráérek :) Általában az ágyon, félig-meddig fekve, de már komolyan kifejlesztett módszerrel párnázom ki a hátam, így aztán kényelmesebb, mint egy fotel, nekem legalábbis nagyon bevált.

Végezetül: nem szoktam az olvasmányaimat évszakok alapján szortírozni, sőt: a Napsütötte Toszkánát a legnagyobb tél közepén olvastam, és az volt benne a legjobb, hogy felmelegítette az átfagyott lelkemet. Vagy ez valamilyen szinten már évszakok szerint számít, csak épp az ellentétes évszak szerint? Ez csak véletlen volt, de ha odafigyelnék erre (vagyis nem az irányítana, hogy kihívás kihívás hátán, plusz még pár újab kihívás, kihívásokkal kiegészítve), akkor biztos így választanék, ellentétesen, mert úgyis mindig az hiányzik, ami éppen nincs :)

Nagyon élveztem ezt a 7 hetet, bár néha kissé nehezen születtek meg a bejegyzések, de ez persze nem a témák hibája, mert azok egytől egyig remekek voltak, majdnem mindről írtam is, amit a legelején még remélni sem mertem. Azt viszont reméltem, és picit csalódott vagyok, hogy esetleg többen tévednének errefelé az esemény hatására, de hát nem lehet a nézettséget kierőszakolni, úgyhogy erről ennyit :) Sok olyan témáról írtam, amikről talán soha nem írtam volna enélkül az esemény nélkül, és ezért nagyon hálás vagyok az ötletgazda és kivitelező Andiamonak, mert ahogy a témákon agyaltam, sok olyasmire is rájöttem magamat és az olvasási szokásaimat tekintve, amin nem biztos, hogy filozofáltam volna egyébként.

Úgyhogy, ennyi lettem volna. Még utoljára az elmaradhatatlan képecske, utoljára egy címkehozzáadás, majd aztán jelentkezés szépséges baglyosplecsniért :))))



Kontrák

A hatodik héten a másik három téma egybevág olyan szinten, hogy mindegyik valami vs. másvalami, így egy bejegyzésbe zsúfolom őket, ők lennének azok:

Klasszikusok kontra kortárs irodalom
Magyar kontra külföldi irodalom, avagy miért félünk egy-egy magyar/külföldi író művétől?
Regények kontra novellák: Ön melyiket preferálja? Miért? Olvas-e novellákat?

Először: nekem inkább klasszikus, mint kortárs. A kortársak még nem bizonyítottak, és amiket ki bírnak adni mostanság…viszont ami klasszikus, annak már van ajánlólevele, túlélt akár több századot is anélkül, hogy feledésbe merült volna. Mindkét kategóriában futottam már bele pozitív és mindencsaknempozitív csalódásba is, de a régieket valahogy teljesen más hangulatban veszem kézbe, mint az újabbakat, nagyobb tisztelettel. Viszont a kortársakkal sem szeretnék lemaradni, így itt is az ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit elvét követem.

Másodszor: eddig inkább a külföldit preferáltam, de Miestas eseménye engem is ráébresztett, mennyire kirekesztem a magyarokat pár rossz tapasztalat (mint a János vitéz, meg a Toldi, meg a Toldi estéje meg a Rokonok meg a…jó, abbahagytam) miatt. Úgyhogy most kicsit jobban próbálkozom a magyarokkal is, most például Az ajtó Szabó Magdától erősen imádat-gyanús, ide nekem az összes Szabó Magdát J A külföldi irodalom egyébként is két esélyes, vagy hozzátesz a fordítás és akkor jobb, mint az eredeti, vagy élvezhetetlenné rontja. Nem szokásom félni az íróktól, úgyhogy ez semmiképp nem tart vissza, inkább csak az időhiány, szokás szerint. Ha volna két életem, elolvasnék mindent, komolyan.

Harmadszor: nemrég jöttem rá arra is, hogy szeretem a novellákat, egész pontosan Örkény egypercesei ébresztettek rá. Igaz, hogy a regények kidolgozottabbak, a novella viszont sokkal nagyobbat tud ütni, sőt, néha az olvasóra bízza a végkövetkeztetést, vagy hogy mi történik azután, hogy az elbeszélésnek vége szakad. Azért a regényeket még így is jobban szeretem, és sokkal több regényt olvasok, mint novellát, mert novellát, mármint JÓ novellát nem tud mindenki írni. Erről Joanne Harris értekezik nagyon jót a Bársony és keserű mandula előszavában, és milyen igaza van, amellett, hogy ő is remek novellákat ír (kár, hogy vissza kellett vinnem a könyvet a könyvtárba, de mindegy, majd sort kerítek még rá).

Ennyi lettem volna az utolsó előtti héten, így két darabban. Nagyon durva, hogy a következő már az utolsó lesz, majd igyekszem még inkább kitenni magamért J

Fiatalság, bolondság

A hatodik, egyben utolsó előtti héten a legutolsó téma áll hozzám legközelebb, ez pedig a következő: Az iskolai irodalomórák bátorítanak vagy tántorítanak? Miért olvasnak egyre kevesebbet a fiatalok? Ön mit olvastatna az ifjúsággal?
Úgyhogy erről most egy külön bejegyzés készült.

Hiszen egy évig még azon ifjak népes táborába tartozom, akiknek az életében (kinek kisebb, kinek nagyobb mértékben) szerepet kap az irodalom óra az iskolában. Általánosban nem volt túl nagy hatással rám a magyaróra: nem is imádtam túlzottan, de nem is tántorított el, mert akkorra már megismertem az irodalom egyik, nekem tetsző szegletét. Felsőben nagyon szerettem a magyartanárnőmet, szeretem máig nagyon, de arról ő sem tehetett, hogy két olyan művet vettünk, amitől nekem máig feláll a toll a hátamon: a János vitézt és a Toldit. Soha nem szerettem őket, de ettől még nem szerettem kevésbé az olvasást. Aztán, a hatosztályos gimiben egy fiatal, ám fiatalságával egyenes arányban szigorú tanárnőt kaptam. De pont a szigorának köszönhető, hogy az ember nem merte nem elolvasni a kötelezőket – és így olyan kincsekkel ismerkedtem meg, mint az Anyegin vagy a Tartuffe. Ő ismertette meg velem Varró Danit, szünetek előtti, lazítósabb óráinkon hozta a Túl a Maszat-hegyent és felolvasott belőle, mi pedig szanaszét dőltünk a röhögéstől J Viszont volt pár ballépése is: nyolcadikban megpróbálta elolvastatni velünk Goethe Faust-ját, mondanom sem kell, nem sikerült, én, az irodalom - és németmániám ellenére 2 oldal után feladtam, egyszerűen nem értettem amit olvasok, és akárhányszor meglátom a Faust-ot a polcon, ez jut eszembe, lehet egy életre eltántorított tőle. De mégis, sokkal több a pozitív élmény vele kapcsolatban, mint a negatív. Oké, egyszer hármasra feletem Vörösmarty Előszó című verséből, de nem a tanárnő nem tanult, ez van.
Tavaly viszont új tanárnőt kaptunk, aki teljesen más, lazán veszi a dolgokat, néha már túlságosan is, hiányzik belőle a tekintély, és a jegyzetei nélkül nem is nagyon tud tanítani. Viszont jó fej, kölcsönadta nekem a Napsütötte Toszkánát, össze lehet vele futni 30Y-koncerten, és ha nem tanultunk, ki lehet tőle könyörögni, hogy aznap ne feleltessen J De ajánl, ajánlotta A Foucault-ingát, igaz azóta nem jutott rá időm, de megjegyeztem, vagy ugye a Napsütötte Toszkánát – nem épp azok a könyvek, amiket talán egy irodalomtanártól elvárnánk, de legalább olvasásra próbál ösztönözni.

Engem tehát mindig is inkább inspiráltak az irodalomórák, pár kivétellel szerettem az ott megismert műveket is, így aztán nem tudom, miért olvasnak egyre kevesebbet a fiatalok, csak elméleteket gyárthatok. Ma már, amikor az ember tobzódik a tévécsatornákban, Internet-hozzáférés van minden háztartásban, PlayStation (nyomoooor) meg hasonlók, kinek jut eszébe kézbe venni egy olyan ósdi dolgot, mint a könyv??? Ráadásul, ha az ember chipset tömve bambulja, ahogy a sztárok a fejükre esnek vagy mi, az semmiféle agymunkát nem igényel (sőt, még pusztítani is lehet a még meglévő agysejteket). Az olvasás ezzel szemben felesleges erőfeszítés, minek olvasni, ha ma már mindenből filmet forgatnak, a kötelezőkből meg ott a rövidített változat, a lényeg bennevan, a körítés meg mégis kit izgat?! A könyvek tök jól mutatnak a polcon, az ember takarításkor letörli róluk a port – a könyvek pedig sikítoznak, mert senki nem veszi őket kézbe. Nekem kell az, hogy magam fedezzek fel egy történetet, ne rágják a számba, én fejtsem meg a szálakat. Kell, hogy új szavakat tanuljak az olvasmányaimból, hogy az ágyamon kucorogjak a horgolt plédem alatt, és azt kívánjam, bárcsak olvasgathatnék így akár napokig. Én is nézek tévét, főleg sorozatokat, sőt, néha nekem is kell egy kis agymosás (erre tök jó a nagy Ő a Viasaton, nemrég fedeztem fel, mindent lehet rajta, csak töprengeni nem J), de az olvasást nem adnám semmiért.
Ez viszont azt is eredményezi, hogy ha mondjuk egy osztályt nézünk, 30 főset mondjuk, abból jó, ha 5-en olvasnak rendszeresen, azért, mert szeretnek olvasni. És a többiek néznek hülyének, hogy könyvtárba járunk és el is olvassuk, amit kikölcsönzünk. És bár vagyunk még többen, nem tudom, meddig lesz ez így, mikor pusztítják ki végleg az emberekből az ilyesfajta kultúrát. Az emberekből, akik hagyják, hogy ezt tegyék velük, mert talán nem is sejtik, mekkorát veszítenek ezzel.

Mit olvastatnék az ifjúsággal? Attól függ, mennyi ifjú az az ifjú. Az öcsém korosztályára, a 10-12 évesekre látok rá leginkább a sajátomon kívül, így arról tudok többet. Az öcsém például imádja a Durrell-könyveket, az például az olvasással ismerkedő gyerekeknek jó kedvcsináló szerintem. Vagy a lányoknak az általam imádott Anne-sorozat vagy a Váratlan utazás. Szabó Magda ifjúsági regényei, az Abigél nekem örök kedvenc. Janikovszky Égigérő füve, vagy Varró Dani már említett Túl a Maszat-hegyen című műve. Az idősebb lányokkal én elolvastatnám a Twilight Saga-t: nem azért, mert annyira nagyon remek, mint irodalmi alkotás, de sokkal jobb, mint a film, és (tapasztalatból mondom) el tudja kapni az embert a gépszíj, és akkor ha már Bella imádja, olvassunk Üvöltő szeleket és Büszkeség és balítéletet és Értelem és érzelmet, innen pedig, ha minden jól megy, már egyenes az út a molyság felé J A fiúknak nem tudom, mi jön be ilyen korban, nekik is tuti a Durrell, vagy a fantasy-k, Star Wars és hasonlók: én a saját fantáziámra bíznám, nem a megfilmesítésre J

Ma van az ifjúság világnapja, az MR2-n ezzel foglalkoznak egész nap. Azt is bemondhatnák: próbáljátok beszuszakolni a könyveket az életetekbe, ifjak, nem fáj, sőt!