Az utolsó 7

Félelmetesen hamar érkezett el, de íme, ez az utolsó bejegyzés az Olvasás hét hetének keretén belül. Ebben először is az olvasási szokásaim változásáról.

Nos, azok bizony változtak, mégpedig sokat, és persze a moly.hu hatására. Addig sokkal korlátoltabb voltam az olvasmányok kiválasztásakor, taszított, ami magyar, vagy ami régi. Vicces, hogy mára a klasszikusok a kedvenceim a kortársakkal szemben :) Sokkal inkább befolyásol mások véleménye, egy-egy értékelés, mások blogbejegyzései. De az olvasmányaimról és kiválasztásukról már sok szó esett az elmúlt hetek során, nem nagyon tudok újat mondani. Az hogy hogyan, pedig majdnem mindegy, csak legyen csend, mert akkor tudok leginkább a könyvemre fókuszálni, elmerülni benne. És bár most még papír alapú könyveket forgatok, szeretnék egy kindle-t is, nem pótlásként, csak kiegészítésként, és kérek mellé könyvillatú parfümöt, köszönöm.

Hogy hol és mikor olvasok szívesen? Legszívesebben otthon, vagy a kertünkben, de nem nagyon tudok pl. tömegközlekedés közben vagy az utcán olvasni, mert az kizökkent. És természetesen bármikor, de az esti pár oldal (amiből rendszerint aztán sok oldal lesz) már-már rituális, akkor is, ha éjfél van, anélkül egyszerűen nem bírnék elaludni. Napközben pedig amikor ráérek, és olvasni van kedvem, vagyis bármikor, amikor ráérek :) Általában az ágyon, félig-meddig fekve, de már komolyan kifejlesztett módszerrel párnázom ki a hátam, így aztán kényelmesebb, mint egy fotel, nekem legalábbis nagyon bevált.

Végezetül: nem szoktam az olvasmányaimat évszakok alapján szortírozni, sőt: a Napsütötte Toszkánát a legnagyobb tél közepén olvastam, és az volt benne a legjobb, hogy felmelegítette az átfagyott lelkemet. Vagy ez valamilyen szinten már évszakok szerint számít, csak épp az ellentétes évszak szerint? Ez csak véletlen volt, de ha odafigyelnék erre (vagyis nem az irányítana, hogy kihívás kihívás hátán, plusz még pár újab kihívás, kihívásokkal kiegészítve), akkor biztos így választanék, ellentétesen, mert úgyis mindig az hiányzik, ami éppen nincs :)

Nagyon élveztem ezt a 7 hetet, bár néha kissé nehezen születtek meg a bejegyzések, de ez persze nem a témák hibája, mert azok egytől egyig remekek voltak, majdnem mindről írtam is, amit a legelején még remélni sem mertem. Azt viszont reméltem, és picit csalódott vagyok, hogy esetleg többen tévednének errefelé az esemény hatására, de hát nem lehet a nézettséget kierőszakolni, úgyhogy erről ennyit :) Sok olyan témáról írtam, amikről talán soha nem írtam volna enélkül az esemény nélkül, és ezért nagyon hálás vagyok az ötletgazda és kivitelező Andiamonak, mert ahogy a témákon agyaltam, sok olyasmire is rájöttem magamat és az olvasási szokásaimat tekintve, amin nem biztos, hogy filozofáltam volna egyébként.

Úgyhogy, ennyi lettem volna. Még utoljára az elmaradhatatlan képecske, utoljára egy címkehozzáadás, majd aztán jelentkezés szépséges baglyosplecsniért :))))



Kontrák

A hatodik héten a másik három téma egybevág olyan szinten, hogy mindegyik valami vs. másvalami, így egy bejegyzésbe zsúfolom őket, ők lennének azok:

Klasszikusok kontra kortárs irodalom
Magyar kontra külföldi irodalom, avagy miért félünk egy-egy magyar/külföldi író művétől?
Regények kontra novellák: Ön melyiket preferálja? Miért? Olvas-e novellákat?

Először: nekem inkább klasszikus, mint kortárs. A kortársak még nem bizonyítottak, és amiket ki bírnak adni mostanság…viszont ami klasszikus, annak már van ajánlólevele, túlélt akár több századot is anélkül, hogy feledésbe merült volna. Mindkét kategóriában futottam már bele pozitív és mindencsaknempozitív csalódásba is, de a régieket valahogy teljesen más hangulatban veszem kézbe, mint az újabbakat, nagyobb tisztelettel. Viszont a kortársakkal sem szeretnék lemaradni, így itt is az ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit elvét követem.

Másodszor: eddig inkább a külföldit preferáltam, de Miestas eseménye engem is ráébresztett, mennyire kirekesztem a magyarokat pár rossz tapasztalat (mint a János vitéz, meg a Toldi, meg a Toldi estéje meg a Rokonok meg a…jó, abbahagytam) miatt. Úgyhogy most kicsit jobban próbálkozom a magyarokkal is, most például Az ajtó Szabó Magdától erősen imádat-gyanús, ide nekem az összes Szabó Magdát J A külföldi irodalom egyébként is két esélyes, vagy hozzátesz a fordítás és akkor jobb, mint az eredeti, vagy élvezhetetlenné rontja. Nem szokásom félni az íróktól, úgyhogy ez semmiképp nem tart vissza, inkább csak az időhiány, szokás szerint. Ha volna két életem, elolvasnék mindent, komolyan.

Harmadszor: nemrég jöttem rá arra is, hogy szeretem a novellákat, egész pontosan Örkény egypercesei ébresztettek rá. Igaz, hogy a regények kidolgozottabbak, a novella viszont sokkal nagyobbat tud ütni, sőt, néha az olvasóra bízza a végkövetkeztetést, vagy hogy mi történik azután, hogy az elbeszélésnek vége szakad. Azért a regényeket még így is jobban szeretem, és sokkal több regényt olvasok, mint novellát, mert novellát, mármint JÓ novellát nem tud mindenki írni. Erről Joanne Harris értekezik nagyon jót a Bársony és keserű mandula előszavában, és milyen igaza van, amellett, hogy ő is remek novellákat ír (kár, hogy vissza kellett vinnem a könyvet a könyvtárba, de mindegy, majd sort kerítek még rá).

Ennyi lettem volna az utolsó előtti héten, így két darabban. Nagyon durva, hogy a következő már az utolsó lesz, majd igyekszem még inkább kitenni magamért J

Fiatalság, bolondság

A hatodik, egyben utolsó előtti héten a legutolsó téma áll hozzám legközelebb, ez pedig a következő: Az iskolai irodalomórák bátorítanak vagy tántorítanak? Miért olvasnak egyre kevesebbet a fiatalok? Ön mit olvastatna az ifjúsággal?
Úgyhogy erről most egy külön bejegyzés készült.

Hiszen egy évig még azon ifjak népes táborába tartozom, akiknek az életében (kinek kisebb, kinek nagyobb mértékben) szerepet kap az irodalom óra az iskolában. Általánosban nem volt túl nagy hatással rám a magyaróra: nem is imádtam túlzottan, de nem is tántorított el, mert akkorra már megismertem az irodalom egyik, nekem tetsző szegletét. Felsőben nagyon szerettem a magyartanárnőmet, szeretem máig nagyon, de arról ő sem tehetett, hogy két olyan művet vettünk, amitől nekem máig feláll a toll a hátamon: a János vitézt és a Toldit. Soha nem szerettem őket, de ettől még nem szerettem kevésbé az olvasást. Aztán, a hatosztályos gimiben egy fiatal, ám fiatalságával egyenes arányban szigorú tanárnőt kaptam. De pont a szigorának köszönhető, hogy az ember nem merte nem elolvasni a kötelezőket – és így olyan kincsekkel ismerkedtem meg, mint az Anyegin vagy a Tartuffe. Ő ismertette meg velem Varró Danit, szünetek előtti, lazítósabb óráinkon hozta a Túl a Maszat-hegyent és felolvasott belőle, mi pedig szanaszét dőltünk a röhögéstől J Viszont volt pár ballépése is: nyolcadikban megpróbálta elolvastatni velünk Goethe Faust-ját, mondanom sem kell, nem sikerült, én, az irodalom - és németmániám ellenére 2 oldal után feladtam, egyszerűen nem értettem amit olvasok, és akárhányszor meglátom a Faust-ot a polcon, ez jut eszembe, lehet egy életre eltántorított tőle. De mégis, sokkal több a pozitív élmény vele kapcsolatban, mint a negatív. Oké, egyszer hármasra feletem Vörösmarty Előszó című verséből, de nem a tanárnő nem tanult, ez van.
Tavaly viszont új tanárnőt kaptunk, aki teljesen más, lazán veszi a dolgokat, néha már túlságosan is, hiányzik belőle a tekintély, és a jegyzetei nélkül nem is nagyon tud tanítani. Viszont jó fej, kölcsönadta nekem a Napsütötte Toszkánát, össze lehet vele futni 30Y-koncerten, és ha nem tanultunk, ki lehet tőle könyörögni, hogy aznap ne feleltessen J De ajánl, ajánlotta A Foucault-ingát, igaz azóta nem jutott rá időm, de megjegyeztem, vagy ugye a Napsütötte Toszkánát – nem épp azok a könyvek, amiket talán egy irodalomtanártól elvárnánk, de legalább olvasásra próbál ösztönözni.

Engem tehát mindig is inkább inspiráltak az irodalomórák, pár kivétellel szerettem az ott megismert műveket is, így aztán nem tudom, miért olvasnak egyre kevesebbet a fiatalok, csak elméleteket gyárthatok. Ma már, amikor az ember tobzódik a tévécsatornákban, Internet-hozzáférés van minden háztartásban, PlayStation (nyomoooor) meg hasonlók, kinek jut eszébe kézbe venni egy olyan ósdi dolgot, mint a könyv??? Ráadásul, ha az ember chipset tömve bambulja, ahogy a sztárok a fejükre esnek vagy mi, az semmiféle agymunkát nem igényel (sőt, még pusztítani is lehet a még meglévő agysejteket). Az olvasás ezzel szemben felesleges erőfeszítés, minek olvasni, ha ma már mindenből filmet forgatnak, a kötelezőkből meg ott a rövidített változat, a lényeg bennevan, a körítés meg mégis kit izgat?! A könyvek tök jól mutatnak a polcon, az ember takarításkor letörli róluk a port – a könyvek pedig sikítoznak, mert senki nem veszi őket kézbe. Nekem kell az, hogy magam fedezzek fel egy történetet, ne rágják a számba, én fejtsem meg a szálakat. Kell, hogy új szavakat tanuljak az olvasmányaimból, hogy az ágyamon kucorogjak a horgolt plédem alatt, és azt kívánjam, bárcsak olvasgathatnék így akár napokig. Én is nézek tévét, főleg sorozatokat, sőt, néha nekem is kell egy kis agymosás (erre tök jó a nagy Ő a Viasaton, nemrég fedeztem fel, mindent lehet rajta, csak töprengeni nem J), de az olvasást nem adnám semmiért.
Ez viszont azt is eredményezi, hogy ha mondjuk egy osztályt nézünk, 30 főset mondjuk, abból jó, ha 5-en olvasnak rendszeresen, azért, mert szeretnek olvasni. És a többiek néznek hülyének, hogy könyvtárba járunk és el is olvassuk, amit kikölcsönzünk. És bár vagyunk még többen, nem tudom, meddig lesz ez így, mikor pusztítják ki végleg az emberekből az ilyesfajta kultúrát. Az emberekből, akik hagyják, hogy ezt tegyék velük, mert talán nem is sejtik, mekkorát veszítenek ezzel.

Mit olvastatnék az ifjúsággal? Attól függ, mennyi ifjú az az ifjú. Az öcsém korosztályára, a 10-12 évesekre látok rá leginkább a sajátomon kívül, így arról tudok többet. Az öcsém például imádja a Durrell-könyveket, az például az olvasással ismerkedő gyerekeknek jó kedvcsináló szerintem. Vagy a lányoknak az általam imádott Anne-sorozat vagy a Váratlan utazás. Szabó Magda ifjúsági regényei, az Abigél nekem örök kedvenc. Janikovszky Égigérő füve, vagy Varró Dani már említett Túl a Maszat-hegyen című műve. Az idősebb lányokkal én elolvastatnám a Twilight Saga-t: nem azért, mert annyira nagyon remek, mint irodalmi alkotás, de sokkal jobb, mint a film, és (tapasztalatból mondom) el tudja kapni az embert a gépszíj, és akkor ha már Bella imádja, olvassunk Üvöltő szeleket és Büszkeség és balítéletet és Értelem és érzelmet, innen pedig, ha minden jól megy, már egyenes az út a molyság felé J A fiúknak nem tudom, mi jön be ilyen korban, nekik is tuti a Durrell, vagy a fantasy-k, Star Wars és hasonlók: én a saját fantáziámra bíznám, nem a megfilmesítésre J

Ma van az ifjúság világnapja, az MR2-n ezzel foglalkoznak egész nap. Azt is bemondhatnák: próbáljátok beszuszakolni a könyveket az életetekbe, ifjak, nem fáj, sőt!

Az ötödik hétre

Kicsit a finishben hozom össze ezt a bejegyzést, mert picit rohanósra sikeredett ez a hetem, úgyhogy örülök, hogy vasárnap este végül összejön a dolog :)
Az eheti témák közül háromról tudok érdemben alkotni valamicskét, az első a kedvenc műfajok kérdése. Konkrétan nem tudnám a kedvenc műfajaimat megnevezni, mert amint már az előző bejegyzésben is kifejtettem, egyaránt szeretem a szép- és a szórakoztató irodalmat is. Inkább azt tudom elmondani, mi az, amit eddig még nem, és ezután sem szándékozom: az egyik a nagyon romantikus, Danielle Steel-es vonulat (bár fogékony vagyok a romantikára, nem szeretnék vödörrel az ágy mellett olvasni), a másik pedig a fantasy, ami valahogy nem az én világom, a természetfölötti dolgokból nekem "csak" a vámpírok éspervagy vérfarkasok jönnek be, a zombifélék és szörnyetegek nein, danke.
Így aztán mindenfélét olvasok, minél többfélét, annál jobb, és ebből igenis lehet a személyiségre következtetni, én is olyan sokoldalú vagyok, mint egy gömb :P Na jó, a viccet félretéve, ha valaki figyelni kezd a molyon, az az első, hogy a kedvenc könyveit nézem meg, ebből viszonylag könnyű kikövetkeztetni, hogy milyen az ízlése, és hogy ez mennyire passzol az enyémhez, szimpatikus-e vagy sem. Persze sokan vannak, akik hozzám hasonlóan mindenfélébe belekóstolnak, mert az igenis jó, hogy sok fajta műfajt és stílust megismer az ember, még ha nem is nyeri el a tetszését, a vállalkozó kedvből nem lehet nagy baj. Bár a személyiségre konkrétan még nem próbáltam következtetni az olvasmányok alapján, de nem lehet túl nehéz, elvégre ez is "csak" profilozás :) Például: aki a csavaros krimiket részesíti előnyben, szeret sokat gondolkodni olvasás közben, nyomozni a gyilkos után. King kedvelői szeretnek borzongani, sokat, nagyon. A sok Coelho-t vagy Müller Pétert és más, a lélek rejtelmeit kutató könyvet olvas, önmagát keresi, érteni akarja, amit érez. A vörös pöttyös, hátborzongatós vámpíros-farkasos-mástermészetfölöttilényes könyveket tinik olvassák, akik imádják a romantikus, idealizált szerelmi történeteket - és felnőttek, akik már rájöttek: akad ezek között azért egy-két jó is. A fantasyk kedvelői valószínű szeretnek egy másik világba menekülni; a klasszikus, romantikázós lányregényeket (gondolok itt a már sokszor emlegetett Austen-Bronte-Alcott trióra) olvasók kedvelik a régimódi, "angolkisasszonyos" stílust, és még hisznek a mindent elsöprő, igaz szerelemben, na és Mr. Darcyban :))))

Témaváltás: minden egyes könyv, amit elolvasok, formál rajtam kicsit, hat rám valamilyen szinten, hiszen a szórakozás mellett azért veszem kézbe, hogy okulhassak belőle. Megpróbáltam mégis összeszedni, melyek voltak a legemlékezetesebb, végén megszólalni sem tudós élményeim. A Virágot Algernonnak volt az első ilyen, bár elég régen történt, nem is biztos, hogy úgy értettem és értékeltem, ahogy most tenném, de biztos vagyok benne, pont úgy ütne, mint először. Aztán az Édentől keletre: a "timsel" szót tanultam meg belőle, és mindent, ami emögött megbújik. Ha kicsit könnyedebb műfajt nézünk, akkor a PS I love you - az újrakezdés a nulláról, amikor úgy fest, minden elveszett, ami értelmet adott az életnek. És az Anne otthonra talál, az összes többi folytatásával, ezektől a regényektől rengeteg szeretetet kaptam, és megtanultam belőle így is élni. És már most tudom, hogy az épp folyamatban lévő A lepkegyűjtő sem fog egyhamar törlődni az "állományomból".

És végezetül: nem írnék semmiről sem könyvet, nem terveztem és nem valószínű, hogy fogom, ezt megteszik nálam sokkal avatottabb személyek. Én csak a termékeket élvezem :)

Az Olvasás negyedik hete

Megint az összes témáról, remélhetőleg nem túlzottan terjengősen.

Védőbeszéd az Irodalom mellett

Tanakodtam egy ideig, hogy a két védőbeszéd közül melyiket írjam meg, aztán végül úgy döntöttem, hogy nem tudom eldönteni, nem részesítem előnyben a szépirodalmat a szórakoztatóval szemben, vagy épp fordítva, hiszen mindkettőnek megvan a maga előnye.

Úgyhogy, igen tisztelt bíróság! Itt áll előttünk ez az ártatlan kisdiák, Nyilas Mihály – jólvanna, utoljára Nyilas Misi védőbeszédét kellett megírnom. A lényeg: ami szépirodalom, de főleg, ami klasszikus, az nem véletlenül lett az. Majdnem mindegy, hogy az a mű több évszázada vagy épp idén íródott, a lényeg, hogy olyan érték(ek)et hordoz, amivel mindannyiunknak meg kellene ismerkednünk. Bár némelyikkel küzdeni kell, mégis megéri, ha utána azzal az érzéssel csukhatom be a könyvet, hogy tanultam belőle, több lettem általa. És szépirodalmat a nyelvezetért, a stílusért is érdemes forgatni, akár szókincs-csiszolás gyanánt.

Nagy kár, hogy sok gyerekkel sikerül megutáltatni a szépirodalmat, sőt, néha magát az olvasást is, a kötelező olvasmányokkal. Nem tudok erről érdemben nyilatkozni, én nagy részüket elolvastam, és a hátra lévő kemény egy gimis évemben is el fogom (rendben, négy kimaradt az életemből: az Egri csillagok, a Kőszívű ember fiai /túl fiúsak/, a Vörös és fekete /időhiány, ezt majd pótolom/ és a Rokonok /elkezdtem, de pusztulat/), mert ezeket a műveket nem hiába próbálják belénk verni az iskolában: az alapműveltség részei. Bár ez is biztos az én marhaságom – azért remélem, nem csak az enyém. Ja, és persze, azok az osztálytársak, akik lusták a művet elolvasni, ámde gyávák ezt a tanárnőnek egy gyönyörűséges karóval írásban is bizonyítani, gondosan forgatják a Kötelezők röviden-t, ponyvaszínvonalon. Fujjj.


De nem bírnék mindig csak szépirodalmat olvasni, néha kell, ami kikapcsol, amin keveset (de ha alig, az se nagy baj, főleg suliidőben) kell gondolkodni és a mondatszerkesztése sem túlbonyolított. Egy jól megírt, kellemesen izgalmas szórakoztató regény nálam nem ponyva, szívesen olvasom, pont úgy, mint a szépirodalmat, módjával. Sőt, a Vörös pöttyös könyveket is bírom, némelyik a maga nemében egész remek. Igen, vannak egészen pusztulatosan rosszak is, de a szépirodalommal is szépen mellé lehet nyúlni néhanapján.

Így vagyok én a szép- és a szórakoztató irodalommal, jöhet minden, mert (mint már valamelyik bejegyzésben ezt megállapítottam) a változatosság gyönyörködtet. És egyébként is, majdnem mindegy, csak olvasni lehessen J

moly. Pont húúúú

Nekem a moly hatalmas áttörés volt, ami az olvasási szokásaimat illeti. Azelőtt, bár viszonylag sokat olvastam, könyvtárba is jártam, de sokkal rendszertelenebbül, mindenféle tudatosság nélkül űztem ezt a sportot. Már nem is emlékszem, honnan találtam Lobo könyvesblogjára, de az biztos, hogy itt leltem rá a moly.hu-ra, és rögtön regisztráltam is, bár őszintén, nem gondoltam, hogy ez ennyire jó lesz J
Eleinte picit félelmetes volt ez az egész, úgyhogy csak a háttérből, visszafogottan molyolgattam, de egyre inkább felbátorodtam, csináltam polcokat, figyelni kezdtem másokat (miután leesett, hogy mi is ez), és repesett a kicsi szívem, mikor visszafigyeltek, vagy kedvencelték valamimet. Aztán nagy áttörést jelentett a molyéletemben, amikor ellátogattam a második fehérvári molytalira, ahol aztán megalakult a Fehérvári MolyKlub, és összejárunk azóta is, legalább havonta. Úgyhogy a molynak köszönhetem azt is, hogy ennyi remek embert megismerhettem, akikkel egyaránt (sőt, gyakran egyszerre) lehet értelmesen beszélgetni és marháskodni.
A moly több, mint egy közösségi oldal, mert a molyok egymásnak látatlanban bizalmat szavaznak, és ez, főleg ebben a mai világban, hihetetlenül jól tud esni. És a molyok a bajban mindig ott vannak egymásnak, akár úgy (sőt, gyakran úgy), hogy még soha nem is találkoztak. Erre mostanában jöttem rá, amikor bizony több molytársra is rájár(t) a rúd – az az összefogás, a hatalmas szeretet már-már hihetetlen. Talán el sem hinném, ha nem lennék a részese. És imádok az lenni, mert amellett, hogy nap mint nap remekül szórakozom, sokat tanulok könyvekről és nő a várólistám (de mintazállllat), és több mint egy év után is újabb és újabb embereket ismerek meg, azt is tudom: hogyha én szorulnék majd meg, ott egy egész molytársadalom, hogy átsegítsen rajta.
Úgyhogy, bár leéltem 16 évet a moly nélkül, ma már nem tudom elképzelni a mindennapjaimat nélküle. De nem is akarom.

Végül pedig egy picit a híres írókkal készítendő interjúkról. Hogy melyik íróval készítenék szívesen interjút? Kérdezésben nem vagyok annyira remek, tehát azokkal az általam kedvelt írókkal, akikkel manapság készítenek épp elég interjút, bár szívesen beszélgetnék, ezt nem venném szigorúan interjúnak.
Akivel nagyon szeretnék, az Jane Austen, akitől megkérdezném, hogy ki volt élete szerelme, akinek a világirodalom (nekem) leggyönyörűbb romantikus történeteit köszönhetjük, aztán Lucy Maud Montgomery, akivel aprólékosan elmondatnám a Prince Edward-sziget minden csodáját, és József Attila. Neki csak megköszönném, hogy volt, és alkotott.





Én blogger, te blogger, ő blogger...

Az Olvasás harmadik hete is elérkezett (túl gyorsan vége lesz ennek, attól tartok), és ezen a héten minden témát bepirosoztam előre...hát, meglátjuk, mi sül ki belőle. Először külön akartam szedni a témákat, de aztán meggondoltam magam. A blogosnak lett volna ez a címe, de mivel a nagy része a blogokhoz és értékelésekhez kötődik, ez maradt az összevonté is.

Az első az értékelés kérdése. Az értékelésírást sokáig nem soroltam az erősségeim közé. A csillagozással viszonylag jól boldogultam, de a szöveges értékeléseimet valahogy olyan nyögvenyelőseknek éreztem. De egy-egy jobban sikerült iromány, esetleg egy két-csillag a jobb felső sarokba a molyon, és lett egy pici önbizodalmam. Rájöttem arra is, hogy hogy azon melegében nem szabad visszaolvasnom és sokáig agyalnom az értékeléseken, mert ha pár hét elteltével visszaköszönnek, sokkal jobb fényben látom őket, eltávolodnak kissé, néha már el is felejtem, hogy megírtam - és képes vagyok rácsodálkozni, hogy jééé, ezt én írtam? :)
Minden egyes értékelésnél számít, hogy milyen érzésekkel csuktam be a könyvet az utolsó oldal után, hogy mit kaptam tőle, tanultam belőle. Az egyediség is sokat nyom a latban, hogy mennyire ragadott magával a történet, amit az is mutat, milyen gyorsan olvasom...elvégre ha le sem tudom tenni, az határozottan jelent valamit :) Na meg a hónapokig tartó szenvedés is egy-egy művel (az Édesek és mostohák nagyon emlékezetes ilyen szempontból, brrrrr).
Minimum 2-3 csillag a stílus. Nálam a szépséges-terjengős Austen-Bronte stílus a legnagyobb kedvenc, de nem gond, ha szórakoztató irodalom és lazább a stílusa, csak legyen neki, anélkül élvezhetetlen, bármilyen könyvről legyen is szó.
Sok választja el egymástól a molyos értékeléseket és a blogban közölt irományokat. Míg a molyon rövid, tömör véleménynyilvánításra törekszem, ami általában csak a saját benyomásaimat tartalmazza, addig egy blogbejegyzésben leírom magát a történetet, lehetőleg spoilermentesen, kedvcsinálóként vagy Vészhelyzet - emlékeztetőül :) Ezekben természetesen a véleményezés is hosszabb (bár nem feltétlenül több, én is hajlamos vagyok a terjengésre). A blogban 10 fokú a csillagskála, mert azon sokkal jobban tudok árnyalni, apróbb különbségeket érzékeltetni az olvasmányaim között, bár néha így is komoly dilemma. Nekem az Isten skálája sem elég :)
Nem szeretem elolvasni mások értékeléseit vagy bejegyzéseit, mielőtt a sajátjaim megszületnének, mert az lehet akaratlanul is befolyásolna, én pedig a saját gondolataimat szeretném itt közölni, semmiképp sem megbántani bárkit azzal, hogy másolom. Az értékelésekben igyekszem objektív maradni, és ez szinte soha nem sikerül :) Azért remélem, még eggyel sem tiportam bele senki lelkivilágába...viszont őszinteség nélkül nem sokat érne az, hogy megosztom a gondolataimat a könyvekről.

A következő olvasmány kiválasztása is érdekes kérdés, a választ nem tudom :) Van ugyan egy kilométeres, 200 fölé rugó várólistám a molyon, de a legritkábban választok azt böngészve. Van vagy 20 kézzel írt listám is, a legsürgetőbbekkel, különféle eseményekhez, magam kreálta bakancslista, kihagyott vagy rövidítettben elolvasott kötelelezők, Stephen King - összes. Ezekről azért már gyakrabban kerül ki a következő, de még mindig nem elégszer. Viszont olyan jó érzés szövegkiemelővel kihúzni a listán, ami kész :)
Az itt a fő probléma, hogy elcsábulok a könyvtárban, mert ha már ott vagyok, és látok valamit, ami érdekel, kiveszem, mert amekkora mázlim van, legközelebb nem lesz benn...így aztán mindig itt egy kupac könyv, ami záros határidővel fenyeget és csak az azt olvashock amit akarock partyhoz passzol :D
Témában nem szeretek két hasonlót olvasni egymás után, mert félek, hogy ráunnék, úgyhogy azt is számításba veszem ilyenkor, hogy lehetőleg szöges ellentétben álljon a mostani az előzővel - a változatosság gyönyörködtet.

És most a könyvesblogokról. Már 2009 végén fontolgattam, majd az újévi fogadalmaim között szerepelt, hogy jobban fogok törődni az olvasmányaimmal, így aztán 2010 kezdetén nyitottam egy határidőnaplót, amiben a bloghoz hasonló értékelések és csillagozás, valamint egy rakás idézetes fecni és a már említett kilométeres várólistáim találhatók. Ezt a naplót azóta is vezetem, így készülnek el a blogos bejegyzések vázlatai, kézzel, piszkozatban, ami aztán felkerül ide, és kézzel bekerül a naplómba (mert imádok kézzel írni, de komolyan).

Aztán 2010. december 31-én délután csak kornyadoztam itthon, nem mentem sehová, és úgy éreztem, muszáj valami értelmeset csinálom, mert megőrülök. És ahogy olvasgattam a többi könyves blogot, bevillant, hogy ezt én is kipróbálhatnám, elvégre vesztenivalóm nincs. Így aztán a múlt évtized utolsó napján megnyitotta virtuális kapuit A könyvek és én :)

És hogy miért vezetem azóta? Egyrészt szerettem volna egy helyet, ahol megoszthatom a gondolataimat másokkal, és mégis miről, ha nem könyvekről?! Engem is a többi könyvesblogger ösztönzött mind tudatosabb, mind rendszeresebb olvasásra. Amit én tőlük kaptam (ez a lentebb felsoroltakra mind vonatkozik), az ötleteket az olvasmányokhoz, inspirációt és a rengeteg nevetéssel töltött percet - ha ezt valaki esetleg itt is megtalálja, én már nyugodt vagyok, mert visszaadtam annak egy részét, amit kaptam.

Az én kedvenc blogjaim és bloggereim, akik a leginkább hatással vannak rám, és arra, amit olvasok:

• Lobo könyvesblogja volt az első, amire rátaláltam, és két nap alatt elolvastam az egészet :) Valamint egy kattintás innen, és máris a moly.hu-n találtam magam, ami minden bizonnyal netes életem legtöbb örömet hozó kattintása volt :) Lobo remek kritikus, épp ezért nagyon megbízható: ha az ő ajánlása alapján választottam, még egyszer sem csalódtam.
• Amadea a másik, akit már süldőmoly koromban is olvastam :) Imádom a gyönyörű design-jait, az eredeti értékeléseit, a sokszínűségét. És persze a hét borítója rovatot.
• Nima, aki velem ellentétben vállalja is, hogy szubjektív. És remekül is csinálja
• Nita az egyetlen olyan könyvesblogger, akivel már volt szerencsém találkozni. Élőbe.n pont olyan jó fej, mint ahogy az a blogból kitűnik :)
• Zenka a blog-és molyvilág hőse, aki képes Fejős Évát és Gyémántfiút, illetve hasonló borzalmakat olvasni, majd aztán olyan stílusban tudósítani az "élményeiről", hogy a rekeszizlomláz garantált. Persze a stílusa a komoly bejegyzéseiben is szuper.
• PuPilla és a blogja olyan nekem, mint a székelynek a szilvásbukta...mert azt szeretem :)
• Bitola blogjára nemrég találtam rá, de több mint valószínű, hogy gyakori vendég leszek nála.

Ők hát az én kedvenc blogjaim, ha megnyitjátok őket, szerintem nem is kell sokat tanakodni, miért :)

És a filmadaptációkról már csak röviden: mint minden nőnemű, nekem is a Büszkeség és balítélet és Mr. Darcy a favorit. És persze Anne (nem visz rá a lélek, hogy leírjam, hogy Anna, annak nem lehet e-t írni a végére...) és Gilbert Blythe :) Imádom a Váratlan utazást is, bár az nagyon hasonló műfaj. És én bírom a Twilight-filmeket is. És utólag még egy csomó minden eszembe fog jutni, de most azt hiszem ennyi lenne :)

Azt pedig még az előző hét margójára, hogy voltam olyan mázlista, hogy nyertem egy könyvet, mégpedig a Joeymano által felajánlott Holtak könyvtára címűt. Már itt is csücsül a polcomon, cím és fülszöveg alapján bejövős. Ezúton is köszönöm szépen :)



Sirály, aranykalitkában

Brigitte Hamann: Erzsébet királyné

Régóta szerettem volna már elolvasni ezt a könyvet, az egyik (ha talán nem A) legjobb életrajzát az általam leginkább tisztelt, sőt, szeretett történelmi személynek. Amikor enyhe sikítórohamot kaptam, meglátva a könyvtári polcon, majd (finoman szólva) lecsaptam rá, Brigi, aki még mindig a kedvenc könyvtárosom, az iránt érdeklődött, mégis miért szeretem ennyire. És ez egy nagyon jogos kérdés, én is sokszor kerestem már rá a választ. Egyszerűen megmagyarázhatatlanul vonz a személye, egészen régóta. Talán a musicalszerelem erősítette fel igazán, az Elisabeth-et (ami máig nagy kedvencem, főleg németül, aki nem kap sikítófrászt a kedvenc nyelvemtől, hallgassa meg, megéri: Ich gehör nur mir ) hallgatva kezdtem el magával a tényszerű, történelmi alakkal foglalkozni. De minél tovább kutat az ember lánya, egy idő után rájön: száraz tényekből van a legkevesebb. Helyette itt egy titokzatos asszony legendákkal övezett alakja, akiről mindenki tud egy keveset, gyakran közel nem az igazságot, de van, hogy két megbízható forrásnak tér el szögesen a véleménye. És Erzsébetnek, az "angyali Sisinek" talán ez is volt a célja: hogy senki ne ismerje igazán...
De ott tartottam, hogy miért is szeretem és tisztelem őt ennyire. Nem a magyarbarátsága miatt - aki ismer, tudja, aki nem, annak itt most halkan megsúgom: nem vagyok túl nagy hazafi, de azért ne kövezzetek meg, köszönöm. Nem is a legendás, leírhatatlan, világhírű szépsége miatt, bár tény és való, egy egész kicsit irigylem érte, de azt hiszem tett ő azért annyit (ha a tornáira vagy a diétákra gondolunk), hogy igazán megérdemelte. Nem, én azért tisztelem mélységesen, amiért életében annyian megvetették: hiába volt császárné és királyné, lett volna egy rakás reprezentatív kötelessége, udvari nyűgjei, ő nem adta fel saját magát, az egyéniségét. Önmegvalósítás a XIX. században, amikor még pontosan a behódolás volt a divat. Tisztelem, mert hiába követelték tőle az ellenkezőjét, ő küzdött mindezek ellen, mert önmaga lenni.
E könyv különlegessége, hogy először közli és értelmezi a császárné költői hagyatékát, sőt, a fejezetek gyakran ezen versek elemzéseire épülnek. Ezek valóban nem költői remekművek, inkább csak Heine - utánérzések, de van köztük egy-egy szerintem különösen jól sikerült darab is.
Brigitte Hamann műveit azért is érdemes olvasni, mert nem köntörfalaz, ugyanúgy leírja a negatív kritikát, a rossz tulajdonságokat és döntéseket, mint a jókat, teljesen objektívvá téve ezzel a könyvét. Én viszont vállalom, hogy nekem ez nem megy: a közel 6 éve tartó Sisi - kultuszom nem engedi meg, hogy objektív maradjak :) Persze, tisztában vagyok a hibáival, a makacs önzésével, ahogyan elhanyagolta a nagyobb gyerekeit...de mégis, kinek nincsenek hibái? Én ezek ellenére is nagyon tisztelem őt, a végletekig, még ha pontosan megmagyarázni nem is vagyok képes, miért... Egyszerűen csak mindenkinek szüksége van egy példaképre, és azt hiszem, azért annyira nem választottam rosszul.
10/10 és kedvenc, jajjjj, javíthatatlan vagyok :)))
És mindenkinek csak ajánlani tudom: aki keveset tud róla, annak azért, hogy megszeresse, aki sokat, annak pedig azért, mert tud újat mondani - mutatni.

A tények:

olvastam: 2011. május 15. - július 3. (a lassúság oka, hogy jegyzeteltem kifelé a verseket :))
forrás: VOKE könyvtár, Szfvár
fordította: Kajtár Mária (a verseket Tandori Dezső)
eredeti cím: Elisabeth - Kaiserin wider Willen

terjedelem: 605 oldal (forrásjegyzékkel 660)
Árkádia, 1988